Végtelen pillanat
Kezdetben még nem tudtam, milyen érzés,
átöleltél, s a fák földig hajoltak,
testünkre izzott minden összenézés,
párás fűsarjak szerelmet raboltak.
Rád simultam, lettem jól szabott zakó,
illatod megbújt pórusaimban,
éreztelek, mint tavaszt a városlakó,
csókjaid sorát a bőrömre hívtam.
Szerelmünk végignyújtózott a tájon,
öleltek az esőtől ázott lombok...
Most szorosabbra húzom a kabátom,
esik, s hiányodba beleborzongok.
(Bakos Erika)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése