Horváth Miklós:
Alkony
Vörösbe bújt megint a Nap,
a táj néma, hallgatag,
nem töri csendjét perlekedő madár,
fáradtan hallgat a végtelen határ.
Régi kép rebben elém,
még titok voltunk Te meg Én,
ültünk a parton kéz a kézben,
egy lélekké forrva a Nap vörösében.
Mindig csodáltam az alkony játékát,
a legszebbet épp veled éltem át,
és veled legszebbek az ébredő hajnalok,
amikor álmomat megosztva hozzád simulok.
Átölellek szorosan, bőrödet érezzem,
ahogyan lélegzel, én is úgy lélegzem,
átfonod karomat, minden szavát érted,
ahogy Én a tied, álmom Te is félted.
a táj néma, hallgatag,
nem töri csendjét perlekedő madár,
fáradtan hallgat a végtelen határ.
Régi kép rebben elém,
még titok voltunk Te meg Én,
ültünk a parton kéz a kézben,
egy lélekké forrva a Nap vörösében.
Mindig csodáltam az alkony játékát,
a legszebbet épp veled éltem át,
és veled legszebbek az ébredő hajnalok,
amikor álmomat megosztva hozzád simulok.
Átölellek szorosan, bőrödet érezzem,
ahogyan lélegzel, én is úgy lélegzem,
átfonod karomat, minden szavát érted,
ahogy Én a tied, álmom Te is félted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése