Kéz a kézben …
A távolba vesző út keskenyedő szalagra emlékeztetett, amelyet elnyelt a sötétség. A fenyőbokrokkal körbeölelt tisztás közepén egy tó állt. Szeszélyesen táncoló fáklyák fénye világította meg a vizet. Aranyló fények csillogtak, ahogy visszaverődtek a víztükörről. Körben, a tó körül asztalok voltak, még őrizve az elköltött vacsora nyomait. A fényárban úszó épületből kellemes zene hangjai szűrődtek ki. Szórakozott, táncolt a társaság. Annát egy baráti házaspár csalta el erre a nyári táncos bulira – hisz alig-alig mozdult ki otthonról.
A fáklyák fénye kiemelte a nő arcának szépségét, csillogtatta szemeit. Ebben a fényben figyelte a férfi őt. Megrohanták az emlékek Igen! Két éve találkoztak utoljára. Akkor, amikor elváltak útjaik. Ahogy nézte őt, egyre jobban érezte, mennyire szereti. Sőt, jobban szereti, mint azelőtt.
Annát körülragyogta a fény, a lángok fénye. Tekintetét magához vonzotta a férfi arca, csinos arcéle, ragyogó barna szeme, amely csak úgy ragyogott a táncoló fáklyafényben.
Nem szívesen emlékezett vissza azokra a kilátástalan napokra. Nehezen tért vissza a szakadék széléről. A lelki gyógyulásához vezető út lassú és túl fájdalmas volt. Talán az idő kicsit enyhítette ezt a fájdalmat, de soha nem fogja elfelejteni. Hónapokig nyomta az ágyat, míg felépült, de lelke mélyén ez a sajgó seb ott volt. Könnyes szemmel emlékezett a régvoltra.
A férfi bánatosan nézett rá, de Annában furcsa érzést váltott ki perzselő tekintete. Szokatlan gyengeség lett úrrá rajta. Úgy érezte, Róbert még a gondolatait is kitalálja.
- Uramisten, mi történik velem? – azon kapta magát, hogy a táncoló fényekben a férfi szemét fürkészi.
Vibrált körülöttük a levegő. Annának hevesen vert a szíve.
- Sajnálom – suttogta Anna lehajtott fejjel.
- Kérlek, bocsáss meg! Nem lett volna szabad ide jönnöm.
A férfi a nő mellé lépett. Csendben felemelte az állát – mélyen a szemébe nézett.
Annának bizsergett a bőre, ahol a férfi hozzáért. Ahogy meghallotta az ismert, lágy hangot, minden idegszála pattanásig feszült.
- Szeretlek Anna! Azóta is szeretlek. Azóta is, mióta a kilátástalanság miatt elváltunk. Azóta is sokat gondoltam rád. Kérlek, hallgass meg! – és elkezdett beszélni.
A hold fénye ezüstösen világított az égbolton, körülötte szikráztak az apró kis csillagok.
A tűz barátságos fénye és a férfi hangja lassan megnyugtatta zaklatott lelkét. Élvezte a szellővel érkező éjszakai illatokat, mélyen belélegezve.
… és meséltek : elmesélték egymásnak keserveiket, bánatukat. Ott talált rájuk a hajnal – egymást átkarolva, mély beszélgetésben.
A kelő nap lassan áthatolt az ágak között, az aranyló fénynyalábok gyöngyökként csillogtak a tó vizén. Olyan érzés és látvány volt ez, mintha tündérországban lennének.
A madarak vidáman daloltak – köszöntve az új ébredő napot. Az aranyló fény megragyogtatta
Róbert bronzos hajtincseit, s a lengedező szellő bele-belekapott. Anna nem tudott ellenállni, hogy ne érintse meg a férfit, aki megsimogatta Anna arcát és mélyen a szemébe nézve komolyan mondta:
- Hogyan tudsz ilyen észbontóan gyönyörű lenni?
Annát megrohanták az érzések. Már nem tudta tagadni a férfi elől. Rá kellett döbbenniük, hogy még mindig szeretik egymást.
- Anna, nagyon szeretlek! Te szeretsz e engem annyira, hogy újra megpróbáljuk együtt?
Anna könnyein át nézte a férfit. Cserbenhagyták szavai. Ráébredt, hogy bármennyi idő telt is el, őt fogja szeretni, soha nem lesz másnak helye a szívében.
Tekintetük egymás szemébe mélyedt, végtelen hosszú pillantással. Szavak nélküli üzenetek voltak ezek. Emlékek.
Kéz a kézben indultak Róbert autója felé, hogy lépjenek a régen volt, - új, - együtt töltendő életük felé.
Érezte a férfi kezéből áradó melegséget, biztonságot, és arra gondolt – mindig is mennyire szerette és vágyta a férfi ölelését. Felnézett a ragyogó, már kéklő ég felé és halkan suttogta:
- Szeretlek!
Egymásnak és egymásért lenni az új jövő reményében. És most ez a lényeg – az egymásra találásuk.
A távolba vesző út keskenyedő szalagra emlékeztetett, amelyet elnyelt a sötétség. A fenyőbokrokkal körbeölelt tisztás közepén egy tó állt. Szeszélyesen táncoló fáklyák fénye világította meg a vizet. Aranyló fények csillogtak, ahogy visszaverődtek a víztükörről. Körben, a tó körül asztalok voltak, még őrizve az elköltött vacsora nyomait. A fényárban úszó épületből kellemes zene hangjai szűrődtek ki. Szórakozott, táncolt a társaság. Annát egy baráti házaspár csalta el erre a nyári táncos bulira – hisz alig-alig mozdult ki otthonról.
A fáklyák fénye kiemelte a nő arcának szépségét, csillogtatta szemeit. Ebben a fényben figyelte a férfi őt. Megrohanták az emlékek Igen! Két éve találkoztak utoljára. Akkor, amikor elváltak útjaik. Ahogy nézte őt, egyre jobban érezte, mennyire szereti. Sőt, jobban szereti, mint azelőtt.
Annát körülragyogta a fény, a lángok fénye. Tekintetét magához vonzotta a férfi arca, csinos arcéle, ragyogó barna szeme, amely csak úgy ragyogott a táncoló fáklyafényben.
Nem szívesen emlékezett vissza azokra a kilátástalan napokra. Nehezen tért vissza a szakadék széléről. A lelki gyógyulásához vezető út lassú és túl fájdalmas volt. Talán az idő kicsit enyhítette ezt a fájdalmat, de soha nem fogja elfelejteni. Hónapokig nyomta az ágyat, míg felépült, de lelke mélyén ez a sajgó seb ott volt. Könnyes szemmel emlékezett a régvoltra.
A férfi bánatosan nézett rá, de Annában furcsa érzést váltott ki perzselő tekintete. Szokatlan gyengeség lett úrrá rajta. Úgy érezte, Róbert még a gondolatait is kitalálja.
- Uramisten, mi történik velem? – azon kapta magát, hogy a táncoló fényekben a férfi szemét fürkészi.
Vibrált körülöttük a levegő. Annának hevesen vert a szíve.
- Sajnálom – suttogta Anna lehajtott fejjel.
- Kérlek, bocsáss meg! Nem lett volna szabad ide jönnöm.
A férfi a nő mellé lépett. Csendben felemelte az állát – mélyen a szemébe nézett.
Annának bizsergett a bőre, ahol a férfi hozzáért. Ahogy meghallotta az ismert, lágy hangot, minden idegszála pattanásig feszült.
- Szeretlek Anna! Azóta is szeretlek. Azóta is, mióta a kilátástalanság miatt elváltunk. Azóta is sokat gondoltam rád. Kérlek, hallgass meg! – és elkezdett beszélni.
A hold fénye ezüstösen világított az égbolton, körülötte szikráztak az apró kis csillagok.
A tűz barátságos fénye és a férfi hangja lassan megnyugtatta zaklatott lelkét. Élvezte a szellővel érkező éjszakai illatokat, mélyen belélegezve.
… és meséltek : elmesélték egymásnak keserveiket, bánatukat. Ott talált rájuk a hajnal – egymást átkarolva, mély beszélgetésben.
A kelő nap lassan áthatolt az ágak között, az aranyló fénynyalábok gyöngyökként csillogtak a tó vizén. Olyan érzés és látvány volt ez, mintha tündérországban lennének.
A madarak vidáman daloltak – köszöntve az új ébredő napot. Az aranyló fény megragyogtatta
Róbert bronzos hajtincseit, s a lengedező szellő bele-belekapott. Anna nem tudott ellenállni, hogy ne érintse meg a férfit, aki megsimogatta Anna arcát és mélyen a szemébe nézve komolyan mondta:
- Hogyan tudsz ilyen észbontóan gyönyörű lenni?
Annát megrohanták az érzések. Már nem tudta tagadni a férfi elől. Rá kellett döbbenniük, hogy még mindig szeretik egymást.
- Anna, nagyon szeretlek! Te szeretsz e engem annyira, hogy újra megpróbáljuk együtt?
Anna könnyein át nézte a férfit. Cserbenhagyták szavai. Ráébredt, hogy bármennyi idő telt is el, őt fogja szeretni, soha nem lesz másnak helye a szívében.
Tekintetük egymás szemébe mélyedt, végtelen hosszú pillantással. Szavak nélküli üzenetek voltak ezek. Emlékek.
Kéz a kézben indultak Róbert autója felé, hogy lépjenek a régen volt, - új, - együtt töltendő életük felé.
Érezte a férfi kezéből áradó melegséget, biztonságot, és arra gondolt – mindig is mennyire szerette és vágyta a férfi ölelését. Felnézett a ragyogó, már kéklő ég felé és halkan suttogta:
- Szeretlek!
Egymásnak és egymásért lenni az új jövő reményében. És most ez a lényeg – az egymásra találásuk.
(szomorúfűz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése