Szerelemről

 

Szerelemről

 

Azt hiszem a létező legnehezebb vállalkozások egyike a szerelemről írni. Évszázadok óta próbálkozik az ember, hogy szavakba zárja, a nyelvi kifejezőeszközök teljes kelléktárát bevesse, befogja és keretekbe erőltesse azt a felülmúlhatatlan, felszabadító, varázslatos érzést amikor szerelemesek vagyunk.

 

 

Számomra sem könnyű vállalkozás mert a bennem kavargó érzések és gondolatok kizárólag az én ereimben élnek, lüktetnek. A papírra vetett szavak pedig, amikkel az olvasó találkozik csupán egy szöveg. Az író nem kis feladata a kettő közötti hidat oly módon megépíteni, hogy azon keresztül elindulhasson a képzelet vagy az olvasó saját élményei oly élénkké váljanak, hogy hevesebben dobogjon a szíve... Ezért én nem is  ezt teszem. Csak a magam női szerelem verzióját próbálom megfogalmazni, azt, ahogy ezt én, egy mai nő megélem.

S hogy miért épp a szerelemről írok? Nos, ennek abszolút női oka van. Önzésből teszem s ártatlanul. Na meg azért, mert hiányzik a világból a nagybetűs szerelem. Szerelem nélkül pedig hanyatlik az élet. A szerelem teljesség. Benne van minden jó és minden rossz egyaránt, szépség és mocsok, ki mit hogyan él meg, odaadás, elfogadás, önmagunk elvesztése és megtalálása.
 
A szerelem extrém sport. Az egyetlen, amelyet kivétel nélkül mindenki kipróbál. Önként veti bele magát, holott pontosan tudja szíve körül nincs biztonsági háló, ami megvédene a nyolc napon túl tartó sérülésektől. Kitárt karokkal zuhanok én is, a titkaimat, gyengeségemet, esendőségeimet vállalva mutatom meg valódi önmagam,  nem játszom, nem taktikázom, ez minden, ami én vagyok.
És leginkább nő vagyok, gyenge nő. Mert milyennek is érezhetné magát egy szerelmes nő egy férfi mellett? Puhának, melegnek, befogadónak, örömtelinek, halknak, finomnak és áradónak. Olyannak, amilyen a nő valódi természete csak meg kell találni a hozzá vezető utat és a kulcsot. Aki rátalál, kincsre bukkan.
 
Mert bár mindannyian egy zárt világban, a saját univerzumunkban élünk ha megtaláljuk a párunkat,  a szexualitás örömteli mámorában kölcsönösen bepillantást engedünk és nyerünk egymás őszinte, titkos világába. Félelmeinket és vágyainkat elengedve tudattalanul megnyílunk s összeér a lelkünk. Biztonságban vagyunk. Elfogadom magam, megnyitom a szívem s azzal látlak téged. Nem külsőségeket, elvárásokat, hozzáképzelt, vélt, valós tulajdonságokat vagy a saját vágyaimat látom, hanem tisztán és egyszerűn azt a férfit, aki vagy. Veled vagyok, jelen vagyok és tiszta szívből szeretlek.
 
Ez az érzés nem egyszerűen egy szerelem. Ez a szerelem. Az az érzés, élmény, amit kultúrától függően őserőnek, belső tűznek, Istennel való találkozásnak, univerzális energiának hívunk. Erre a találkozásra vár mindenki egész életében. Csak keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy másik felük tükröt tartson Isteni lényük elé, és lángra lobbantsa a tüzet, amiben kiteljesedve, megélhetik valódi önmagukat és amiből erőt, energiát meríthetnek az élet nehezebb periódusaiban. Ez a szerelem örök. Nem múlik, mert nem keletkezik. Csak találkoznunk kell vele, hogy felismerjük és beteljesedik, amikor készen állunk. Ez a szerelem nem feltételektől függ. Akkor is fogjuk egymás kezét, ha távol vagyunk egymástól. Nem ragaszkodunk, nem függünk egymástól, szabadon, elvárásoktól mentesen éljük meg önmagunkat, egymást, és a szerelmet. Szabadon önmagunk lehetünk s a hétköznapok eme energiabőségében az élet minden területe újabb és újabb dimenziókat nyit meg előttünk. Egymás mellett teljesedünk ki, egymás által leszünk többek saját kreativitásunkban, aktivitásunkban és boldogságunkban. Felismerjük önmagunk végtelen lehetőségeit, táplálkozunk, alkotunk belőle s aztán belőlünk, kettőnk legjobb részéből egyszer csak megszületik a csoda...


Írta: Agatha Seymour