Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Tóth Árpád-Esti sugárkoszorú c. versének elemzése
Az
„Esti sugárkoszorú” a hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar
irodalomban. A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell,
hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében. A vers egy
alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény
lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, súlytalanná,
lebegővé válik a világ, majd a fény hirtelen megfogyatkozásában
holttestként elzuhanó árnyak (mintha kisértetek lennének) teszik egy
pillanatra komorrá, ijesztővé, lidércessé a hangulatot. A menekülő fény
csak a kedves haját fonja körül sugárkoszorújával. S itt már megkezdődik
a varázslat: a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már
nem földi lény, hanem a középkori szentek glóriája, s a lélek bővült
állapotát további szinesztéziák egészítik ki.
Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második
strófában tovább mélyül: az illat „titkok illatává”, a csend a „béke égi
csendjévé” lényegül át, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép,
szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: „És jó volt élni,
mint ahogy soha.” Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan
megnyilatkoztatása ez, s aki azt a rajongó boldogságot adta, már nem
földi lény, hanem a bibliai égő csipkebokorban megjelenő Isten,
túlvilági lélek. A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi
érzésbe váltott át. Az igézet mámoros pillanata az időtlenbe lendült. A
gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az első versszak elbeszélő
hangján folytatódik a költemény, ahol a kézérintésre földöntúli rajongás
kiegészül a legszebb földi érzéssel, két ember szerelmi boldogságával.
Az „egyszerre csak meg fogod a kezem” sornál, a verset is végül a
leghétköznapibb, ám itt a legünnepélyesebb vallomás zárja: „mennyire
szeretlek!”.
Pillanatelemzésre épül. Tóth Árpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt
örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetővé.
A helyszín a part, naplementekor. A lány megfogja a lírai én kezét. Ezt a
pillanatot írja le. Az idő metaforikus: „percek mentek, ezredévek
jöttek”. A bibliai kivonulás történettel közös motívumok jelennek meg:
út, csipkebokor. „Isten szállt a földre le”, „igézve álltam” a
Szentföldre utal. A tűz a fény, a ragyogás a lány hajának lombjában.
Isten megjelent az alkonyban. Valódi csoda történt. Tehát magáról a
szerelemről írja azt, hogy nem más, mint isteni csoda. A versben sokféle
rím van: mozaikrím, asszonánc...
(doksi.hu)
