"A téli alkony hideg árnyai bejöttek az utcáról, és a hó friss szagát
hozták be a szobába, hol este volt már. Kinyílt az ajtó, és a téli est
hűs hószaga beömlött a szobába, hol meghűlt már a cigarettafüst, kialudt
a kályha, mert valami révedező lustaság telepedett ránk, és
elfelejtettünk a tűzre tenni.
Így ültünk már órák óta. Eleinte
beszélgettünk, aztán - ahogy az alkony árnyait körénk fonta - mind
nagyobbakat hallgattunk, és végül nem szóltunk semmit, mert az árnyak
emlékeket hoztak távoli időkből, amikor mindig égett a tűz, idejében
világosságot gyújtottak, mögöttünk még nem volt semmi, előttünk tárva az
élet, s nagyvilág; emlékeket hoztak elmúlt időkből, melyek a messze
erdők tiszta, havas karácsonyfaszagával most bezúdultak a szobába."
Amikor Fekete István csodálatos sorait olvasom, mindig a nagyszüleim és az ő tanyájuk jut eszembe.
A tanyán mindig fekete volt télen az éjszaka,
és már délután hatkor éjszaka volt. Szólt a rádió, a sparhelten halkan
nyöszörgött a víz. Az apró ablak bepárásodott, krikszkrakszokat
rajzoltam rá az ujjammal.
Kinyílt az ajtó, és ahogy a papa belépett, a
téli est hószaga beömlött a kis konyhába. A papa mindig hideget hozott,
levette a bekecsét, a sapkáját, és a hideg ott kavargott körülötte.
Nemrég jöttem rá, hogy szeretem a hosszú,
téli estéket, ott szerettem meg, gyerekként, a tanyán, ahol ilyentájt
lelassult az idő, és úgy tűnt, a sötét elnyel mindent, ami élő.
Csak mi voltunk élők, akik a kis konyhában ültünk. És a tűz, ami a sparheltben zúgott, sziszegett.
De tudtam, hogy a sötét nem rossz. A
csillagtalan, fekete éjszakák helyénvalók. Sok mindent nem kell a téli
sötétben. Szólni sem.
Csak ültünk némán, mindent elnyelt a
sötétség, de mi hárman, a mama, a papa és én ott maradtunk egymásnak, és
ott maradt velünk a bizonyosság, hogy a fény hosszú idő után, pont
akkor, mikor már elcsüggednénk, megint legyőzi a sötétet. Van ebben a
fajta várakozásban valami időtlen, valami megadás.
A karácsony számomra a várakozást jelenti. És a csendet.
Persze szeretem a készülődés minden
pillanatát és a hagyományokat, amiket őrzök, és szeretném továbbadni a
kislányomnak. Hogy ő is tudjon várakozni, és a hosszú tél, a sötétség ne
rémissze, ne túlélni akarja, hanem megélni.
Szeretem az illatokat. A frissen levágott
fenyőágét, a mézeskalácsét, a fahéj és az ánizs illatát. A narancsét.
Minden karácsonykor van itthon szegfűszeggel teletűzdelt narancs . És
dió, mogyoró.
De amit a legjobban szeretek, az a télszag az
orromban, ami előhozza az emlékeket. Ahogy a barátnőmmel kóborlunk a
bajai Duna-parton, és terméseket, ágakat gyűjtünk. Csipkebogyó,
madárbirs, magyal- és hóbogyó. Visszük haza, átfagyott kezünket
összeszurkálják az ágak. Ahogy a féltérdig érő hóban bukdácsolunk az
erdőben a férjemmel, és nem találjuk a fát, amit még ősszel
kiválasztottam, ráadásul Ildikót, a macskát is cipelnem kell, mert
utánunk szökött. A férjem dohog, hogy lehetek ilyen béna, hogy fehér
madzaggal jelölöm meg a fát, ráesett húsz centi hó, most hogy látjuk
meg, aztán megcsúszik, és hanyatt esik a hóban, én melléfekszem, és
hóangyalt meg hómacskát csinálok, és csak röhögünk, és fa nélkül megyünk
haza.
A csend. A frissen esett hó, ami elnyeli a
város zaját, az autók kerekei csak surrognak, a léptek is némák. Az
ünnepélyes némaság szenteste, sötétedés után. Anyuval sétálunk át a
másik mamához az ünnepi vacsorára, üresek az utcák, és bekukucskálunk a
házak ablakán, nézzük a csillogó karácsonyfákat. Olyan, mintha csak mi
ketten lennénk a világon. A csend a liftben, amíg felérünk a Gyerekház
harmadik emeletére, a kislányunkhoz, aki az intenzív osztályon fekszik
az inkubátorban. A csend advent idején, amit felver a rorátéra hívó
harang hangja. Felébredek rá, fekszem az ágyban, és hallgatom, a
bimmbammozás és a szőke szuszogások azt üzenik, minden rendben van. A
csend a tanyán, a kis konyhában, pattog a tűz, a rádióban felcsendül az
esti mese szignálja: a part alatt, a part alatt, és én közben
krikszkrakszokat rajzolok a párás üvegre.
Ez az én karácsonyom. A várakozás és a csend.
Az én egyszerű karácsonyom idén még
egyszerűbb lesz. Hosszú és nehéz volt ez az év, és úgy érzem, most nincs
szükség másra, csak arra, hogy együtt legyünk. A díszek egy része a
dobozban maradt, a minap vettem észre, hogy idén natúr, örökzöld
koszorúk lepték el a házat, az a giccses ragyogás és túlzó fényáradat,
ami sokszor jellemzi az ünnepeket, most elmaradt.
A búza zöldell az ablakban, sűrű, erős,
mélyzöld. Azt jelenti, jó évünk lesz, nem szenvedünk hiányt, bőség és
egészség lesz a részünk. Most még ez sem számít.
Amit a legnagyobb gonddal választottam ki
idén, az alma, amit szenteste négyfelé vágunk, és annak a reményében
fogyasztunk el, hogy jövőre mindannyian ott üljünk a karácsonyi
asztalnál. Mert most csak ez számít.
Most nem a hó szagát várom legjobban. Hanem a
fojtogató kipufogógáz szagát a Népligetben, ahogy arra várok, hogy a
busz bekanyarodjon, és anyu leszálljon róla, csend helyett meg azt az
éktelen ugatást, amikor a kutyák meglátják, hogy a ház előtt kiszáll az
autóból.
Nem kell más. Csak hogy idén négyen (hatan) együtt legyünk.
Én ezt kívánom mindenkinek karácsonyra. Hogy
az ünnep az legyen, hogy együtt vagytok. Még akkor is, ha ehhez nem
tudtok találkozni. Talán ehhez az együttléthez nincs is szükség a
személyes jelenlétre.
Fotók: Getty Images Hungary
(HódosHajni)
