Márai Sándor: Ajándék
"Kedves
Jézuska, ezen a karácsonyon hadd mondjak én is egy vágyat. Nyakkendő
nem kell. Meleg nyakbavaló kendő sem kell. S akármilyen különösen
hangzik, könyv sem kell, mert annyi van már, hogy öt élet is kevés
lenne, míg elolvasom valamennyit. Nem kell semmiféle emberi megoldás,
mert valamennyit ismerem már, s még csak azt sem mondom, hogy teljesen
reménytelenek az emberi megoldások: éppen csak olyan emberiek. És nem
kell pénztárca, sem ezüst cigarettaszipka, nem kell semmi, ami hasznos,
sem ami tündöklő és fölösleges. Megvizsgáltam magam, mielőtt ezt a
cédulát írni kezdtem. Nem kérek ajándékba semmit, kedves Jézuska,
semmit, amit föl lehet venni vagy nyakba lehet kötni, vagy az asztalra
lehet állítani. Állólámpa színes ernyővel, egészen különlegesen nem
kell, s még sokkal kevésbé mindaz, ami márványból van vagy kristályból,
vagy ezüstből. Nem kell nekem semmi hasonló, lemondok az összes
krisztkindliről.
De ahogy elmentem az utcán, a fényes kirakatok
között, egyszerre mégis eszembe jutott néhány vágy ezen a karácsonyon.
Hát ezt most felírom. Szeretném még egyszer látni a tengert. Már nem is
kérem, mint régen szerettem volna, a vad félelmes Csendes- óceánt, már
beérem azzal is, ha még egyszer végigmehetek azon a banális sétaúton
Lovrana és Medea között. Szeretnék még egyszer fürödni a tengerben, este
hatkor, a medeai öbölben. De ha ez sok és szerénytelen kérés, beérem
azzal is, kedves Jézuska, ha még egyszer megállhatok Raguzában a virágzó
mimózafa alatt, amely az Argentína-panzió kertjében illatozik. De ha ez
is teljesíthetetlen vágy, akkor segíts meg, kedves Jézuska, hogy még
egyszer fekete kávét ihassak Vicenzában, abban a kis cukrászdában, a
téren, melyet Palladio épített tele házakkal. S nagyon hálás lennék, ha
még egyszer az életben a párizsi eső áztatná arcomat, délután négykor,
télen mikor az esőtől síkos utcák sejtelmesen kezdenek Párizsban
világítani, az üzletek ablakai mögött fények égnek, s még egyszer
beléphessek a Nemzeti Könyvtár nagy olvasótermébe, ahol már ismert az
altiszt. Lehetetlen ez?... Ha lehetetlen, természetesen lemondok róla.
Csak felírtam, mert ilyenkor karácsony előestéjén, általános szokás
kívánni valamit.
Akkor talán mást kívánok, Jézuska: add, hogy még
egyszer az életben bűntudat nélkül tudjam élvezni a nagy, tiszta zenét, a
nagy művészek alkotásait, s ne keljen közben arra gondolnom, hogy
emberek milliói és milliói szenvednek. Add vissza a művészetet: a zenét,
a tiszta irodalmat, a nemes gondolatokat, a tökéletes képeket és
szobrokat, add vissza, bűntudat nélkül, az embereknek mindazt, ami
emelkedettebb és tisztább, mint az élet. Nagyon sok ez?... Azt hiszem,
nagyon sok. De látod, a tenger, az utazás, a nagy művek, ez volt a
legszebb az életben, s titokban minden ember erre vágyott, akkor is, ha
élete oly szomorú és reménytelen volt, hogy nem merte és tudta szavakba
foglalni a vágyakat. Most még egyszer elmondom ezt, mert karácsony van. S
mert mindez, a tenger, a remekművek, a városok, mindez messze van,
reménytelenül messze. Mit kívánjak?... Ezüst cigarettatárcát? Kell a
fenének. Add vissza nekem az Uffizit, egy délelőttre s azt a kis
szállodát Berchtesgadenben, ahol egy hétig olyan nyugodt és jókedvű
voltam, hogy az már több, mint amit a moziban boldogságnak neveznek. De
ha ez is egészen lehetetlen – ne haragudj, hogy alkuszom, karácsony
van-, akkor szerénytelen leszek, és többet kérek. Add, kedves Jézuska,
városok, utazás, művészet és tenger helyett, hogy ne szenvedjenek
fölöslegesen az emberek: mindazok, akikhez közöm van, akik azt a nyelvet
beszélik, melyen ez óhajokat elmondom s mind a többiek, akik az
érthetetlen és vad nyelveket beszélik, izgatottan. Nem kell semmi más,
kedves Jézuska, csak kevesebb legyen a szenvedés. Lehetetlen ez? Azt
mondják, Neked csak egy szavadba kerül. Nagy baj, ha lehetetlen, mert
akkor értelmetlen minden más, amit adhatsz, a meleg harisnya éppen olyan
fölösleges, mint Vicenza vagy az utazás. Mert az emberélet legnagyobb
ajándéka és legfőbb értelme mégiscsak az, hogy ártatlan emberek ne
szenvedjenek fölöslegesen. Nézz körül a földön, száz- és százmillióan
kérik, némán, ezen a karácsonyon: add a békét.
Ezt kéri, nagyon szerényen, minden más helyett, s mert karácsony van: Márai Sándor."