Az Ünnep
A Lelkek Tánca
Táncba viszed a lelkedet,
fehér és vörös fények közé,
engeded, hogy vezessen,
fogja a kezed, érintse a derekad,
lángol benned a vágy, mintha
minden mindegy lenne, szégyen nélkül.
Táncol veled, elringat és felemel,
beleolvadva hagyod, bármit tehet,
te döntöttél így, hogy végül táncolsz mégis,
ő pedig ott volt, karjába ölelve,
nyugalomban, hazaérsz, Vele.
Vált a ritmus, gyorsul, kapaszkodsz,
félsz, ha elenged, elveszel,
keresed a kezét, ott van,
de nem tudod, kibírod-e még,
ahogy a lélek termében nő a sötétség.
Pörgés-forgás, vihar-örvény,
már nem látod, csak érzed,
tart erősen, bíznod kell, de nem mersz,
sem hinni, sem szeretni többé,
járni többé a lélek táncát,
mert a hideg köd eltakarta arcát.
Dühösen maradsz egyedül,
kitépve a kezedet a kezéből,
a könnyek is fagyosak,
kihűlt a bálterem, elfogyott az erő,
kihalt a remény, pedig tudod,
hogy a csend csak álca.
Ennél még a keringő is jobb volt,
pedig mindig ugyanoda visz,
mégis többet ért, mint a kietlen hallgatás,
egyedül nem jó táncolni, a lélek zokog ilyenkor,
nevetséges színjáték az egész, még ha a fények
be is töltik újra a termet.
Nem táncolsz tovább, nem csapod be magad,
elhallgat a zene a szívben ilyenkor,
nem keresed a kezét, sem az ölelő karokat,
megértetted, hogy a lélek szimfóniája
a csendben szól a legszebben,
és ahogy hallgatod, rájössz, a zene és a tánc
mindig belül születik, és kinyílik benned,
mint a tavaszt váró virág.
Lassan, halkan szól, lágyan telíti be
az űrt benned,
Kinyitja a bezárt ajtókat, visszahozza a fényt,
magad írod a hangjegyeket,
A lelked tánca újra kezdődik,
és minden lépésednél fehér és arany,
vörös és kék fények gyúlnak fel.
Kiengeded, ami belül van,
beragyogod a báltermet,
lágy hangok erősödnek, zengenek,
meghallja, akinek szól, de hallja más is,
csodálja a szabadságodat.
Te győztél, önmagad felett,
nagy csata volt, megadni magad,
nem akarni mindig tenni, csak átadni magad
a Zenének és a Táncnak, legyen minden most.
Megérinti a karodat, megfogja a kezedet,
hópelyhek hullanak alá,
arcodat a tenyerébe simítja,
újra szeretne táncolni Veled.
Nem kérdés, hogy igent mondasz,
mert a vágyad hozzá visz téged,
a lelketek zenéjében sok a harmónia,
lágy adagio, szenvedélyes tangó,
forró és lassú, dübörög a véretek.
Ő is meghallotta a maga zenéjét,
átadta magát a szimfóniának,
melyet magának írt, most átéli majd,
szüksége van rád, hogy érezze,
amikor táncoltok, egyek vagytok.
Új keringő indul, de ez már szabad,
felcsendülnek az első hangok,
visszhangozva töltik be a lelketeket,
egymásra néztek, csak ti ketten vagytok,
még ha körbeállva gyönyörködnek is bennetek,
akik vágyják ezt az egységet,
de nem tudják, hogyan érhetik el.
Egyik lépés követi a másikat,
teljes összhangban, már nem inogtok meg,
már nem léptek rosszul,
a lelkek összeforrnak, tovább írva
a közös szimfóniát, amely majd,
beragyogja a világot, könnyet csalva
a reményt vesztettek szemébe,
akik még egyedül táncolnak.
(Eszter)
