Most találkozom vele, aki éppen úgy tudja, hogy jövök, mint én, hogy vár rám, vele, aki minden lépésének értelmét abban látja, hogy közelebb hozza hozzám, vele, aki minden idegen szemébe kutatva néz: hátha én vagyok, ha vonatba ül, azzal száll fel, hogy hátha várok rá bent, hall egy nevet, úgy érzi, hogy az enyém, hangot, s azt hiszi én vagyok, vele, végre találkozom ott a majorban, a fák alatt hever és vár, közben olvas, hogy az időt elüsse, mikor meglát, felkel és jön, kérdezés, szó nélkül jön, abban a pillanatban minden megoldódott. Egészen nyugodt vagyok. Csepp szorongás sincs bennem. Először életemben nem félek.
(Hamvas Béla)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése