Nem elég csak szavakkal szeretni

 

Nem elég csak szavakkal szeretni

 

Szeretlek! A szó, ami egy csapásra változtatja meg a bennünk lévő gondolatokat és érzéseket. De van egy pont, ahol elfogynak a szavak. És ezen a ponton egyszer és mindenkorra megtörik valami, ami addig a mindent jelentette.

 

Amikor elkezdünk valaki iránt mélyebben érezni, akkor az ember automatikusan többféle forgatókönyv alapján kezdi rangsorolni a várható eseményeket. Ugyanakkor a szív mindig remél, így a boldog vég, mint olyan az igazi vágyott opció.

 

Aztán persze az élet nem adja olyan egyszerűen a boldogságot. Nem úgy van az. Keményen meg kell dolgozni és küzdeni azért, hogy két lélek összesimulhasson. Mert mindannyian csomaggal érkezünk egymás életébe és nagyon nem mindegy, hogy együtt csomagoljuk-e ki a lelkünk hozadékait, vagy külön-külön, közben láthatatlan falakat építve.

 

Szeretni és szeretve lenni. Ez volna a vágyunk teljes szívünkből, de sokszor a köztünk lévő falak keményen beszorítanak minket és ott bizony mind a kettőnk erejére szükség lenne. Egy irányból hiába az ostrom, vesztes csata lesz. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy engednek a saját fejükben lévő gondolatcsatáknak, és nem látnak túl az önmaguk által kreált szenvedésen. Folyton mantrázzák azt, hogy nem megy, nem képesek rá, de a cselekvés szikráját sem mutatják a kapcsolaton belül.

Az ember mindig a nagy érzéseket várja. Azt, amitől majd egy csapásra megváltozik az élete. Csakhogy ezekhez az érzésekhez bizony idő kell és belefektetett energia. Nem jön az csak úgy a semmiből. Illetve de, felületes módon. De ha valaki az igazán tartalmas, és hosszú távú érzést keresi, azt, amit majd nyomot hagy benne, annak tudatában kell lennie azzal, hogy ezért tennie kell, szívből. Bele kell állni és azt mondani,  igen félek, de nem akarok visszatekintve majd arra gondolni, hogy bánom, amiért nem próbáltam meg. Mert az ember mindig az elmulasztott lehetőségeket bánja meg idővel. Hiszen azok már soha nem térnek vissza. Nincs visszajátszás.

Néha szeretnénk lerajzolni azt, amit érzünk, mert talán az könnyebb lenne, mint szavakká formálni. Kimondani azt, ami odabent van. Ami olykor felemel, máskor a mélybe taszít. Nem hiba, ha nem tudunk egyből mindent kiadni, de a kis lépések hoznak nagy eredményeket.
Egészen addig, amíg a saját elménk rabjai vagyunk és a félelmeink, blokkjaink mögé bújva hozunk döntéseket, érzelmi kérdésekben, addig soha nem lehetünk boldogok. Mert szintet kell lépnünk, saját magunkért. Ez nem gyengeség, csupán gyávaság a részünkről. Fékezzük azt, ami még el sem kezdődött igazán. És hiába a szavak, ha nincs mögötte szándék arra, hogy változzon. Az igaznak hitt hazugságok ideje lejár és ott találjuk magunkat egyedül, egy kanapén ülve, a félelmeinkkel karöltve.

És akkor ott rádöbbenünk arra, hogy vannak dolgok, amik végérvényesen megváltoznak, és hiába az utolsó szó, már nem tudjuk azt megváltoztatni.

Ha az érzés már nincs meg, és a másik sincs meg, de az emlék megmarad.

Az elmulasztott lehetőségek. Az elmulasztott érzések.

(Mounaji Barbi)