Csak feküdni a csillagos égbolt alatt és hagyni, hogy a fények magukkal ragadjanak. Érezni a hűvös szellő gyengéd simogatását és hallani a levelek halk suhogását. Elveszni a végtelenben, s ezzel rálelni arra az egyetlen egy kincsre, amely a legértékesebb az életben. A szeretetre. Arra a mindent átható erőre, amely képes bármit megmozgatni, s a lelket is a magasba emelni. Képes a leghidegebb helyből is a legmelegebbet varázsolni, s hitet ajándékozni. Neked. Nekem. Nekünk. Nincs távolság. Bárhol is vagy, ha felnézel az égre, olyan, mintha ott lennék veled, s te is itt lennél velem. Minden egyes alkalommal találkozunk. Így ha a kétely meglátogatna téged, hogy vajon az életed része vagyok-e, csak nézz fel az égre és tudni fogod, hogy igen. Akkor is, most is, s talán a végtelenségig.
(Bea Boros)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése