"Néha úgy szállong nesztelen libegéssel, mint ősszel a falevél. Nagy pelyhei tanácstalanul tántorognak, aztán lehullanak valahova, és el is olvadnak azonnal, mert így csak tél elején hull a hó.
Ha mégis megsűrűsödnének, akkor a füves völgyek, hideg árokpartok lesznek először fehérek, és szinte felszólnak az alacsony hófelhőknek, hogy:
- Ereszthetitek a többit is! Már megmaradunk.
Ekkor aztán feltámad a szél, szitálni kezdi a havat, apró pelyheit megforgatja, és sziszegő, vad suhogással ráborítja a világra.
A hegyek, völgyek, erdők, mezők elnémulnak ilyenkor, mert a hó takar, temet, fehér lepedője alatt ijedt csendben alszik az élet, és sose lehet tudni, lesz-e belőle ébredés.
(Fekete István)
Gyönyörűen mesél a télről,hóesésről, ...mindenről.
VálaszTörlésDe lehet akármilyen zimankós a kinti téli világ,ha
egy emlék lámpácska ott benn felgyullad,és szépeket
mesél,ünnepről,megtörtént egyebekről.
Nagyon szeretem Fekete István lélekmelengető írásait olvasni, valóban gyönyörűen mesél a természetről,...mindenről.
VálaszTörlés"De lehet akármilyen zimankós a kinti téli világ..."
»A hit az élet ereje: az ember,
ha egyszer él, akkor valamiben hisz... Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne...« Ezek a szavak, Tolsztoj szavai, járnak az eszemben, s
vizsgálom, mit hiszek? Ó, örökkék ég minden felhők mögött; kiirthatatlan optimizmus!
Babits Mihály vallomás helyett írt, 1925-ben kelt hitvallásában olvassuk, hogy: „Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot”, illetve: „Hiszek a lélekben, mely szereti a világot, annyira szereti, hogy újra csinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele”. A költő a művész teremtő lelkéről és a reményről beszélt.
A szép,boldogságos eseményekre nagyon jó visszaemlékezni!
Örülök, hogy sok boldog pillanat volt,s van az életedben és őszintén köszönöm, hogy én is részes lehetek!