Emlékszel...?

Emlékszel, amikor még nem vettük komolyan?

Emlékszel, amikor még nem vettük komolyan? Amikor játszottunk a homokozóban? Te mindig meghúztad a hajamat én meg azt mondtam neked, hogy " huncut vagy ". Amikor minden nélküled eltöltött perc egy órának tűnt és esténként, amikor álomra hajtottam a fejem, csak arra tudtam gondolni, hogy mikor láthatlak újra. Hogy mikor húzod meg megint a hajam és én mikor mondhatom neked, hogy " huncut vagy ". 

Aztán az idő sebeket ejtett bennünk. Elfelejtettünk játszani és mindent komolyan veszünk. Akkor még bátran kitudtuk mondani, amit a szívünk diktált és esélyt tudtunk adni mindenkinek, hogy újra megtaláljuk egymást. Aztán szép lassan falakat építettünk. Falakat, amelyekről azt gondoltuk, hogy megóv minket a fájdalmaktól. Ám arra is rá kellett jönni, hogy ez a fal attól is távol tart, hogy újra összetalálkozzunk. Távol tart a szeretettől, az őszinte mosolyoktól és az érintéstől, amely otthont varázsol. 

Újra legyünk gyermekek, kik a pillanatnak élnek. Kiknek a legnagyobb gondot az jelentett, ha nem kaphatták meg azt a játékot, amit szeretnének. Szólj, hogy mikor jössz és én várlak. Akár bújócskázhatunk is, de tudd, hogy megtalállak. Vagy ha mégsem...elárulok neked egy titkot! Az ajtó mögött megtalálsz engem...Gyere és kacagjunk az életen. Ne azzal foglalkozzunk, hogy holnap mi lesz, hanem ugorjunk fejest és vesszünk el egymás szívében. 

(Boros Bea)