“Sírok… Nem azért mert sajnálom. És nem is azért mert nem látom többet és szomorú vagyok. Nem tudom miért. Mert újra és újra belém hasít az elmúlás. Mint egy csengő. Egy tanítás. Egy hang. Felébredtem megint az álomból. A valóságra. Mert rájövök újra hogy elmegyünk. Hogy egyszer eljön a változás. Hogy egyszer minden forma elmegy és megváltozik. És hogy addig még hogyan használjuk a dolgokat, hogyan bánunk egymással és hogy hogyan bánhatnánk.. Szeretnünk kéne egymást addig is. Összejárni. Nevetni. Örülni. Köszönni. Alkotni. Szeretni. Főzni, enni, szeretni. Szeretkezni. Átölelni. Nevetni. Sírni a nevetéstől. Megpihenni. Simogatni. Mosolyogni csendben.. Hallgatni nagyokat.. Ehelyett teljesen más teszünk. Aggódunk, félünk, manipulálunk, kepesztünk, szorongunk, félünk, nyomulunk, kompenzálunk, akarunk, sértődünk, haragszunk, stb.. Mennyi elpocsékolt perc és óra.. Mennyi elpocsékolt és kárba veszett nap és év..
És egyszer elmegyünk.. Haraggal, el nem intézett dolgokkal..”
(Fenyő Iván)
Szívhez szóló, szép gondolatok!
VálaszTörlés"Milyen megkésve értjük meg és milyen későn látjuk meg!"
VálaszTörlésEzt a színész Fenyô Iván mondta? vagy valami forgatókönyv idézet?
VálaszTörlés