Maradj velem

Maradj velem

Kitárja az éj rút, fekete szárnyát,
sóhajom elszáll, mint a hulló levél,
csizmában járja a gond nehéz útját,
csókot hint felém a pajkos esti szél.
S én kebledre lehajtom fáradt fejem:
kérlek, ne menj el...
Maradj velem!

Folyóparti indák, mint mentő kezek,
összefonódnak a bokrok tetején,
s a virág szirmain gyöngyként díszlenek
a harmatcseppek, mint csillag az égen.
Folyók, fák zengik biztatón énekem:
hallgasd, ne menj el...
Maradj velem!

Velem vagy, érzem lényed tisztaságát,
lelked fátylat borít majd múltam köré,
levetem vállamról a sors nehéz karját,
és újultan állok nagy utam elé.
Eldobom magamtól megfakult életem:
csak ne menj el kedves...
Maradj velem!

(Hegyaljai G.)