Barnaby: Hárfa...
Méltón szólsz és múltba nyúlsz,
elmereng a képzelet, vándorútra kél.
Ó, ti boldog Istenek, fényre gyúl`
- e szerelmes énetek fuvallata mennyit ér,
megpendülve húrjain, s felmorajlik-e a tenger,
ha simogatnak lágy ívű kezek ujjbegyekkel csipkelődve;
akarnak-e kinyílni a harangok lelketekben?
Ma álmodj velem, hallgasd dalom.
Érezd a lényem, szűnjön a fájdalom.
Lágyan szellő legyezzen, hajnali harmat
kezedhez érjen, s hangom hallva érezd a vágyat,
találj bennem mindig nyugalmat.
Háborgó lelked csendesítem, halkuljon haragod hullámverése,
bánat és öröm a mindenség rád osztott földi része...
Sírva szeretsz, vagy szeretsz, ha sírsz,
egy szót sem szólsz. Könnyekkel írsz, gyűlölsz, nevetsz,
bárhol lehetsz. Csendet, ha vágysz, csendben szeress...
Messze repít képzeleted. Szilaj folyók, lágy tengerek,
csillagmezőn ezüst veret,
szemedre édes álommal ereszkedek...
Hallgass engem, s ha rám figyelsz, érzel,
lebeg a lelked, magadba nézel,
könnyűvé válsz, súlya sincs a testnek,
nincs már határ, s nem kötnek gúzsba keresztek.
Zengő dallam lengi be az étert, szellőhárfán hajlongnak szavaim,
húrjaim ércén bús lidércek angyaloknak örök szerelmet ígérnek,
oltom szomjad, csillapítom éhed, hangomban égi igéket hallani...
Istenek hangszere, Te, gyógyír e világra, irgalom lángja zenéd,
ördögként csábítasz el, s mint angyal fogsz szerelmet vallani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése