Vad szenvedéllyel vágyom utánad, minden pillanatban-képzeletben Téged ölellek. Soha nem élt még bennem ilyen hévvel az élmény, melyben azt érzem újra és újra oda adnám a testem, a lelkem, mindenem! Ordítanám, hogy önző vagy! – mert nem vagy itt mindig, és nem érhetek hozzád csak vágyhatom utánad… és ez a vágy, belülről feszít szét. Mert akarlak! Azt akarom, hogy folyton a szuszogásom halljad, hogy beleleheljem magam a lelkedbe. Úgy akarlak újra és újra lángra lobbantani, hogy soha ne hűlj ki bennem. Ha nem vagy itt lüktet a csend bennem… gondolatban a szobád ajtajában állok és nézlek, néha gyengéden hozzád érek, belesúgom a füledbe: Mennyire-mennyire, mindennél jobban csak Téged örökkön örökké… szeretlek! Úgy érzem magam, mint akit bőrig áztatott egy tavaszi zápor, ruháim a bőrömre tapadva kiabálják, hogy: „Tépj le! Szakíts le mindannyiunkat!” – magával ragad az álom, szenvedéllyel táncra kél és forog velem a mindenség. Akarom, hogy kívánj, hogy azzal a tűzzel nézz rám, akarom hogy akarj, mindennél jobban és mindig, hogy átölelj, magadhoz szoríts és ne engedj, ne engedj el soha, semmikor, semmiért, senkiért. Csak légy – egy velem – egyesüljünk a szerelemben!
(Fénylány)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése