2012. február 29., szerda

Minden...

















Vannak szavak,
Mik sosem múlnak el,
Vannak tettek,
Miket sosem feledünk el.

Vannak érzések,
Mik sosem halványodnak,
Vannak napok,
Mik sosem hanyatlanak.

Van a vágy,
Az örök kísértő,
Van a harag,
A megőrjítő.

Van a türelem,
A végtelen,
Van az akarat,
A megtörhetetlen.

Vagy te,
Az elérhetetlen,
Vagyok én,
A menthetetlen.

(Keresztes Brigitta)

 

Bármilyen furcsa...



















'Bármilyen furcsa, hiszen nem látlak, mégis figyelek rád, mert akinek szól az " üzenőfüzetem ", lelkileg rokon velem. Sejtem , ki vagy, és írásközben megérzem, velem vagy -e, vagy sem. Együtt olvassuk, amit írok. Néha azért mondok el valamit többször és másképpen is, mert látom, hogy nem értettél meg. Vagy én nem mondtam el jól. Próbálom megérezni ki lehetsz. Ki lakik benned? Mert ahogy én, te is képtelen vagy elmondani ki vagy, te is inkább elmeséled életed egész történetét, ahelyett hogy kibukna belőle az a néhány véresen igaz szó, ami ott lakik lelked mélyén, mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív, és megmutatná végre, valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartasz a sorsoddal...'
 

(Müller Péter)

Magányosság erdeje



















Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak; én és valaki
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép
és megfogja két tévelygő kezem
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki.
Valaki, akit nem ismerek
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

(Wass Albert)

Csak nézz rám!























Csak nézz rám! Kérlek, ne szólj!
A szemed mindent elmond.
Benne csillog a szerelem,
Megsimogat selymesen
Csillámként borítva testem.

Csak nézz rám! Kérlek, ne szólj!
Szemünk összeolvadó
Mélyében megfürdik lelkem,
Mint sziklákon futó csermely
Hűsítő, tiszta vizében.

Csak nézz rám! Kérlek, ne szólj!
Hamisan csengne a szó.
Mit szemed mesél vágyva,
Meghitt pillanat varázsa.
Szerelmes, őszinte hang.
A száj formálhat hazug szót,
De szememben elvesző
Szemed elárulja a valót.

Csak nézz rám! Kérlek ne szólj!
A csend nyugalmat adó
Végtelenében elveszek.
Érzem élni sejtjeimben
Az igaz, örök szerelmet.

(Helen Bereg)

Az örök szerelem...

2012. február 27., hétfő

Óh, mennyire szeretlek téged...























Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
 közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
õrzőm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
 lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben,
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

(József Attila:Óda)

Kellesz nekem
















Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a víz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.


Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.


Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.


Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.

(Fáy Ferenc)

2012. február 26., vasárnap

ANNA ÖRÖK

Juhász Gyula: Anna örök



Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.


(Juhász Gyula)

Fény és árnyék



















Múltból jöttél s lettél jelenem,
fájdalom, szenvedély, érzelem,
hold s a csillagok ragyogó fénye,
hajnali bíbor simogató érzése.

Lettél lelkem hullámán fodor,
halkan rezdülő elhaló-sikoly,
ünnep, könny, menny és pokol,
minden ami gyengéd suttogó szó.

Lettél víz a tűz az izzó parázs,
a szerelmes éji szívdobbanás,
a tűző nap után hűsítő nyári zápor,
rejtő lomb, hol megpihen a vándor.

Lettél fény, árnyék és kacagás
könnyező égre tündöklő szivárvány,
tomboló vihar, kitörni készülő vulkán
lágy muzsikaszó szellő-hárfán.

Leszel jelenem és jövőm boldogsága,
szemed csillogása utam lámpása,
szenvedés, szerelem, vad nász,
ölelő érkezés s könnyes búcsúzás,
(Maszong József)

Tudod...




















Tudod, sokszor szégyellem, magamat szégyellem ezért a szerelemért, ó nem, nem a világ előtt, ők úgyse érthetik, hanem előtted, amiért, csak szavak, szavak, és én mégis minden nap újra megterítek Neked, kínálom feléd, mint, ki bizonygatja szeretetét, nézd, még ez is itt van a szívemben, ez is a szerelmem, szerelmünk szülötte, óvatosan teszem eléd képzeletbeli asztalra teszem, fogyaszd, a tiéd, vigyáztam rá, mérget közelébe sem engedtem nehogy ártson Neked, nem loptam, senkitől el nem vettem, a szeretetünk ültette, locsolta, és aratta le, mint friss ropogós kenyeret az asztalodra teszem, fogadd szívesen, épülj belőle, ne sajnáld, ha elfogy, holnapra lesz friss, szavakból áll, de, aki adja, jószívvel adja, számodra gondozta, Neked aratta.

.kaktusz

Csak rád...















Csak rád vágyom, az érintésedre, s bőröd illatára,
A mosolyodra, hangodra, s hogy átölelj.
Ölelj, szeress, csókolj, szoríts, s
Súgd fülembe, hogy szeretsz.
A mosolyod mely fellegekbe emel, nem felejtem,
Hiszen ezt szerettem meg benned.
Az érintésed melyet kezeddel teszel,
elvarázsol s félek, hogy elveszek.
Elveszek, mert kezed kezembe fonod, s
Érzem lassan karjaidban elolvadok.
Érzem az illatod, s érzem hevesen verő szíved, s
Ajkadon édes csókod leheletének szikrázó fénye.
Egy csókra vágyom már, mely sose érjen véget,
Szívem mindig szeretni fog téged.
Csókod édes mint a méz, akarom! de ez mind nem elég.
Akarom, hogy ölelj, szoríts magadhoz, s ne hagyj el soha,
SZERESS MÍG ÉLEK!!!
 
(Szabó Anna)

Érezd...















Húzd végig szívemen kezed,
Érezd, ahogy belém szántott
Érezd, hogy mit jelent nekem
Érezzem, ajkad a számon.

Simogasd ujjaddal arcom,
Érezd, mélyülő ráncaim
Érezd, lelkem mikor alszom
Érezzem, őrzöd álmaim.

Súgd a fülembe, hogy szeretsz
Érezd, hogy szeretlek téged,
Érezd, hogy bármi is lehet
Érezzem, nem érhet véget.
 
(Kiss Tamás)

Mosolyogj rám...
















"Mosolyogj rám, mikor átölellek, súgd a fülembe azt, hogy szeretlek, halovány arcomat simogasd kezeddel, ölelj magadhoz, és soha ne engedj el!"

Mariah Carey-My All

2012. február 25., szombat

Őri István: A szerelem illata























Egyik nap, amikor hazaérkeztél egy hosszú, fáradt nap után, egy pillanatra megálltál az ajtóban, mintha kint felejtettél volna valamit és haboznál, hogy visszamenjél-e érte. Hajadat meg-meg lebbentette az esti szél, mosolyod napfény volt.
- Kerülj beljebb, kedves - mondtam, s te beléptél, táskádat letetted egy székre. Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva; hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam, megcsókoltalak. Éreztem bőröd illatát és azt, hogy a fáradtság kezd eltünedezni belőled. Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél, s én átvettem tőled minden terhet, minden bánatot és rosszat, amit a nap rád rakott. Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon az élet apró harmatcseppjei csillogtak, s megéreztem belső tüzed illatát.
A csók végtelen volt, nyelvünk bohón játszadozott egymással, mohón kóstolgattuk egymás nedveit, mert azok a nektárnál édesebbek voltak. Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni, de testünk azt mondta: „Még...”
S amikor már levegőt is alig kaptunk, amikor már semmi nem volt elég, gyengéden kibonta­koztál az ölelésből és azt suttogtad: „Hosszú volt a nap. Csak egy gyors zuhany. Mindjárt elkészülök, kedves.”
Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti, s azt nem akartam. „Ne menj!” Elmosolyodtál és ott maradtál velem. Lerúgtad a cipődet, lábujjaidat tornáztattad. Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat, térdre estem és megcsókoltam őket. „Ne tedd ezt, kedves.” mondtad. „Egész nap cipőben voltam...” De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget és egyre mohóbban szívtam illatukat, mert az a szerelem illata volt nekem: a Te illatod. Amikor ujjaidat harapdáltam, kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak én hallottam.
Felálltam, mert látni szerettem volna szemed, orrod, füled, hajad, mindened. Újra magamhoz öleltelek, hajadban bolyongtam, éreztem illatát: az is a szerelem illata volt. Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet. S te hagytad mindezt, mert jó volt neked. Közben egyre illatosabb lettél, tested harmatos gyöngy-ruhába öltözött, s a fénylő gyöngy-kórus azt énekelte: „Az italod vagyunk. Végy magadhoz, mert látjuk, szomjúhozol, és mi arra rendeltettünk, hogy oltsuk szomjadat.” Elvettem ruháidat, bársony-halmaidról felittam az édes cseppeket, köszö­net­képpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük. Újra kisgyermek lettem, aki keresi és meg is találja az élet italának forrását. Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak, kínálták kelyhüket, s én ajkammal elfogadtam őket. Arcom hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobogását.
Meglátogattam karjaid hajlatát is, ahol a pici barna selyem-erdők új és új felfedezni valót tartogattak számomra. Játszottam a selyemszálakkal, bolyongtam a selyem-fák között. Selyem-ágak simogatták az arcomat, s csak rohantam, egyre beljebb az erdőben, mert a simogatás jó volt. Amikor megszomjaztam, ajkammal felittam a dúsan párálló szerelem-erdő italát.
Kedves halmaid között tiszta forrásból patakok csordogáltak arra, ahol a nagy titkok rejlenek. Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem, amely épp oly bársony-finom volt, mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.
Csókoltam a patak medrét, elkóboroltam a meleg barna bársony-erdődben, jártam a szélein, bementem a mélyére is, s talán el is tévedtem volna a sötétben, ha hó-szín combjaid fénye nem mutatja az utat. Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott és szerelmed illata soha nem érzett vágyakat keltett bennünk. Betelni nem tudtam velük, de tovább mentem ajkaid felé, melyek kaput nyitnak egy másik világba, s amelyeket éppen úgy lehet csókolni, mint amik kedves hangodat adják nekem.
Ajkaid szétnyíltak, forró-ölelőn, s éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet, csókjaim nyomán szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak, éreztem a szerelem illatát, éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni. Bejártam barlangod mélyét, megérintettem pici zászlócskádat, amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta: „Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!” S amikor már minden tűz pirosan izzott, amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam, azt suttogtad: „Ne várass soká!”
Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk. Szemünkben könnyek csillogtak, mosolyogtunk és pihentünk egymásban. Majd ölelésünk erősödött, csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié, de nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő. Bűvös barlangod szoros gyűrűbe vont, mozdulni sem tudtam, de nem is akartam mozdulni. Lábaid derekam körül tartottak fogva, de fogoly akartam lenni. Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett, ittuk egymás nektárját újra és újra, mert adni akartunk egymásnak valamit, mielőtt az illatok a semmibe vesznek és a szerelem patakjai elapadnak.
Testünk vad táncba kezdett. A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk, miket néha magunk sem értettünk. Amikor a varázsszavak elfogytak, ősi hangok szakadtak ki belőlünk, sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok. A gyönyör szelleme jól értette ezeket, és busásan jutalmazott minket. Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába, hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat, amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak. Vártunk erre a legszebbre mindketten, szinte mozdulatlanul, de a belső tűztől, erőtől korbácsolva.
Amikor éreztük, hogy itt az idő, vagy mert már nem bírtuk a várakozást, újra mozdultunk mind­ketten, s akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését és valami kis dombocs­kát ott belül, ahol minden meleg, szép és titokzatos. S ahogy táncunk újra kezdődött, a kis domb egyre nagyobb lett, és amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég, új forrás fakadt belőled, mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb. Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok, de most sokkal erőteljesebben, mint korábban. A sikolyok nem akartak véget érni, közben a szerelem nedvei és illatai kitöltöttek és betakartak minket. Úsztunk egymásban, ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.
Meleg barna selyem-erdőid édes vizei a beteljesült szerelem új illatát sugározták felém. A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk, csendes álomba merültünk, egymásban maradva, mert az nem lehet, hogy elváljunk.
Álmodtunk erdőkről, ahol hatalmas fák nőttek, selyem-szárnyú madarakról, és egy kristály-patakról, amelyek vize belőlünk fakadt. És láttuk, ahogy kiemelkedik a habokból egy gyönyörű gyermek, felénk nyújtja kis kezeit, s mi kézen fogva elindultunk felé.

Őri István:Lélektűz





















- Fáradt vagyok, Kedvesem.
- Tudom, Kedvesem.
- Gyújts tüzet nekem, Kedvesem.
- Ülj ide mellém, Kedvesem.
- Jó melletted, Kedvesem.
- Fogjuk meg egymás kezét, Kedvesem.
- Milyen jó ez, Kedvesem!
- S most figyelj, Kedvesem... Lelkem neked adom, tüzet gyújtok, látható szépet, puha meleget, hogy újra erős legyél és boldog. Hogy újra érezd az Életet és engem. S ha fellobbannak a léleklángok, körbeüljük a tüzet és imádkozunk Istenhez, hogy erősítsen meg minket. Erősítsen meg engem, hogy táplálni tudjam lelkem tüzét soha nem fogyó akarattal, és erősítsen meg téged is, hogy úgy fogadd be tüzemet, azzal a teljességgel, ahogy adom.
- Jó lesz így, Kedvesem! Körbeülöm meleged szívörömmel, szerelemmel... Kezdjük hamar, mert egyre fáradok, szívem lassan-lassan dobog és mintha hideg lenne itt. Pedig mellettem vagy, Kedvesem. Valami bánat kór emészt... ismeretlen... idegen... Fogd erősen a kezem, Kedvesem!
- Fogom, Kedvesem. S most figyelj...
- Milyen szép! Már látom is! Milyen egyszerű, milyen meleg! Még csak egy kicsit, de már érzek. Érzem az Életet! Üljünk lángjaid mellé, ahogy mondtad is, érintsük össze homlokunk a Tűz felett, s én elveszem, amit adsz nekem.
- Igen, tegyük ezt, Kedvesem!
- Milyen érdekes a Tüzed, Kedvesem! Nem éget, lángja nem vakít, csak simogat és melegít. Téged látlak benne teljesen, s azt is, hogy mosolyogsz szerelmesen. Milyen édes a Tüzed, Kedvesem! Milyen jó az érintés, Mindenem! Szemem szemedbe lát, felfedez sok rég várt csodát, mert ím, lelkem lelkeddé vált. Jó ez a tűz és jó itt lenni veled, jó kapni az Életet. Tőled. Senki mástól, csak Tőled!
- Ugye múlik a fáradtság, Kedvesem? Ugye elvész a múlt a felejtés országában? Ugye most már minden jobb, Életem?
- Igen! Nincs múlt, nincs jelen, nincs jövő, csak Te, Szerelemesem. S ez elég, mert te minden vagy nekem.
- Üljünk hát itt, ameddig akarunk, az idő már nem úr rajtunk, s a tér nem kötelez. A Tűz többé nem alszik el, s ha kérdezzük, megfelel. A valót mondja, ami szép, ami jó s ami bölcs, mert ez a mi Tüzünk, Kedvesem, s mi ebben a közös Tűzben széppé, jóvá és bölccsé váltunk. Ne félj, a Tűz égni fog szüntelen, összetart, vezet, s ha gyengék leszünk, erőt ad, ha búsak, mosolyt és életet. Mozdulnunk sem kell a Tűz mellől el, mert mi örökké váltunk, s mellettünk a világ mozdul, s halad a maga útján el.
- Jó nekünk itt, Kedvesem! Építsünk házat a Tűz fölé s benne templomot, legyünk Tüzünk első papjai, kik boldog szolgálatai megédesítik napjaink. Járjuk el az Élet Táncát, kacagjunk, énekeljünk, hogy mindenki lássa, kik a boldogok!
- Így legyen, Kedvesem! Így lesz, Kedvesem! Elkezdjük most, befejezzük soha, s a köztes végtelen időben egymásban élünk, senkitől nem félünk, mert Te itt vagy s én Veled. Kezdjük el most a drága Mi életet!
- Így legyen, Kedvesem! 

A világ legrövidebb verse

 

Szeretlek! 






(Őri István)

A világ leghosszabb verse


 Végtelenül szeretlek ...



















(Safárik Gabriella)

Nézz rám




















nézz rám amíg itt vagyok
ne fordulj el
ne mond
hogy nem lehet
az elfojtott vágy megöl
eltemet

nem ígérek hazug csodákat
nem rajzolok szóvirágot Neked
csak megérintelek
átölellek ha engeded

a pillanat törékeny
az idő örvénye már elért
de még itt maradtunk
még néma harcot vívhatunk
a szerelemért

láss álarc-létem mögé
ne riasszon el
rejtett létezéseim
egyetlen titka sem

ne hidd
hogy rossz vagyok
ne hidd
hogy jó
hiszen most
szeretni tanít
a ki nem mondott szó

hagyd
hogy tekintetem varázsa
átváltoztasson
engedd
hogy képzeleted
velem szárnyaljon

nézz rám amíg itt vagyok
senki nem tudja
meddig maradok
de lásd
elhoztam Neked
az egyetlen pillanatba rejtett
Végtelent…


(Koma)

Szemedbe nézek
















Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;


Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

(Szilágyi Domokos)

2012. február 24., péntek

La Paloma

Gyógyító érintés...






























"Vannak piros betűs napok az életünkben, amikor olyan emberekkel találkozunk, akik megborzongatnak bennünket, akárcsak egy találó vers; olyan emberekkel, kiknek kézfogása csordultig van a kimondatlan együttérzéssel, és akiknek gazdag természete mohó és türelmetlen lelkünket csodálatos tétlenségbe ringatja...

Talán soha azelőtt nem találkoztunk velük, és többé sohasem keresztezik útjaink egymást; de higgadt, szelíd természetünk befolyása sérelmeinkre adott gyógyír, és mi úgy érezzük e gyógyító érintést, mint amikor az óceán érzi, hogy a friss hegyi folyó felfrissíti sós vizét..."

(Helen Keller)

Nem akarok...



















Nem akarok úgy tenni, mintha nem fájna. Elviharzik mellettünk az élet és mi oda se bagózunk egymásra. Semmi közöm ahhoz az emberhez, akihez a legtöbb közöm kellene, hogy legyen. Még azt sem tudom, hogy ez csak nekem fáj-e ennyire.

(Albert Györgyi)

Mindig...






























Mindig gyengének éreztem magam, hogy nem tudok csak így továbblépni. Ha egy viszony vagy egy házasság véget ér, szakítanak és elfelejtik egymást, úgy válnak meg egymástól, mint egy pár elnyűtt cipőtől. Senkit nem tudok elfelejteni, akihez valaha közöm volt. Minden egyes ember különleges, és feledhetetlen, senkit nem lehet pótolni, ami elveszett, elveszett. Mindig megvisel, ha egy kapcsolatom véget ér, nehezen heverem ki. Sokkal óvatosabb lettem, mert egyszerűen túl fájdalmas még egy futó kaland is, inkább bele sem megyek, akkor is nehezen szakadok el a másiktól, elveszek az apró dolgokban. Apró részleteikben látom őket, és mindenkiben van valami, ami megindít és hiányozni fog nekem, ezek az apró, gyönyörű részletek teszik pótolhatatlanná a másikat.

A mély ember...






















 
"A mély ember, mindig többet szenved…
Túl könnyedén venni az életet nagyon felszínes dolog, és ha ez alapvetően jellemző az egyénre, akkor maga az ember is felszínes….Általában az olyan emberek vidámak állandóan, akik igénytelenek a többre, a jobbra és a mélyebbre… Nem mondom, hogy minden esetben így van ez, de többnyire igen - hiszen ha egy-két igényed van csak, és összesen 2-3 dolgot látsz át és fogsz fel az életből, akkor azokat gyorsabban ki tudod elégíteni, mint ha kétezret…
Ebből fakad az is, hogy a felszínes, és morálisan igénytelen embert nem sok minden fogja zavarni, míg a mély lelkű és morálisan igényest sok minden.
Természetes azért, hogy a felszínes ember ezen gondolatokra esetleg így reagál: "túl komolyan veszel mindent!", s a mély nem is fog tudni erre mit mondani, mert amit mondana erre, arra nem volna szükség akkor, ha nem igénytelen emberrel állna szemben, ő is értené, s nem beszélne így….
Ugyanis a felszínes ember lényegéből fakadóan igénytelen és nem vágyik olyan lelki-szellemi mélységekbe, mint az, aki mély. A mély viszont szükségszerűen szenved és nem is tud igazán mit kezdeni az ilyen emberekkel. Szenved, mert lényegéből fakad, hogy fáj neki az igazságtalanság, és a hiábavaló felszínes üresség. Tehetetlen mert, amit mondana, fel sem éri lélekkel és ésszel az igénytelen üres ember..."
 
(Rajnai Lencsés Zsolt)

Egy érzékeny embernek...























Egy érzékeny embernek minden találkozásból van valami haszna vagy kára, mert érzelmeket és emlékeket ébreszt benne. A közönyös ember két lábon járó állapot: nem szív magába semmit, nem csordul túl semmitől, csak él a világban, mint egy befagyott erődítmény.

(Elias Canetti)

A zárkozott lélekről...























"Mikor csukódik be egy lélek?… zárkózottsága oly teljes, föltétlen, mint egy növényé, amely ösztönös készséggel és bonyolult értelemmel összecsukja valamilyen homályos veszélyérzetben kelyhét, szét lehet roncsolni, talán egyszerű érintéssel meg lehet semmisíteni, de önként nem adja már ide titkát…"  


(Márai Sándor: Válás Budán)
 
(részlet)

Lelkem a barátom...
















Lelkem a barátom Akikben ez az élmény felvillant, soha nincs egyedül. Van kivel megbeszélni a dolgát. Van akire számíthat, ha bajban van. Társa van akkor is, ha egy barlangban él. Behunyja a szemét, vagy még azt sem kell: nyitott szemmel is tudja, hogy barátja van., akivel boldogan él. És ami a legfontosabb: Jóban, rosszban vele marad. Akiben azonban az ÉN élmény nem villan föl, még akkor is egyedül marad, ha öt felesége és nyolc férje volt, ha tíz gyermeke és hatvanhat unokája veszi körül. A nagycsaládban élők az örökös hajszában nem veszik észre, hogy néha teljesen egyedül vannak. Ha nincs igazi szeretet, ami az önmagam szeretetén alapul – minden közösség csak teher számukra, fárasztó kötelesség. Akinek a „lelke a barátja”, annak mindig van társa. Van, aki meghallgatja, és van, aki válaszol. Ez a valaki a saját lelke. Ha lehunyja a szemét, akkor is jó társaságban van. S ha erőre van szüksége, megkapja – a belső barátjától. A jó tanácsot is: „erre menj, ne arra” És még valamit kap ettől a csodálatos baráttól: Jókedvet, derűt! Akinek a lelke a barátja, annak arcán megjelenik az, amit Hamvas, „tükörsima kedély”-nek nevez. Az ilyen arc, mint sok keleti szobor, belülről mosolyog. (A dalai láma arcán láthatod ezt a derűt. Látni, hogy ez az ember jóban van magával.) 

(Müller Péter)

Mi a boldogság?























Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár.

Ahogy így a kályha langyos meleg áramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.

A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.

Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:

- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.


Gárdonyi Géza: A tűz (részlet)

2012. február 23., csütörtök

Minden léleknek...



































Minden léleknek szüksége van arra, hogy időnként elvonuljon a világ zajától, és megtalálja a tökéletes békességet. Minden léleknek vissza kell nyernie szilárd egyensúlyát, stabilitását, de erre csak békében és nyugalomban van lehetőség. Ha már kialakult lelked belső egyensúlya, bárhová mehetsz, bármit tehetsz, a külső világban lévő káosz és zűrzavar semmilyen módon nem lehet rád hatással. Örömöt jelentenek számodra a csendben, nyugalomban töltött időszakok, vagy esetleg kényelmetlenül érzed magad ilyenkor? Nehezen viseled a csendben töltött órákat, és zajra, nyüzsgésre vágysz? Mindig azt akarod, hogy valamivel el legyél foglalva, és nagy gondot jelent tested és elméd lecsendesítése? A világon több millió olyan lélek van, aki nem bírja elviselni a csendet; nekik szükségük van az állandó zajra és nyüzsgésre, mert kívül-belül nyugtalanok. Azt mondom neked, hogy a béke és nyugalom órái nagyon értékesek a háborgó világban. Keresd a békés, csendes  alkalmakat, és ha megtaláltad őket, merülj el bennük.
 
(Eileen Caddy)

2012. február 21., kedd

Titkok a szélben...
















Esőcseppek az úton
hűvös, párás az éj.
Hozzád bújva még hallom,
hogy a zápor véget ér.

A függöny lebben, s én érzem
hangunk viszi a szél.
S míg lágyan ringatsz a csendben,
tudom, az amit érzek,
benned is él.

Titkom néma a szélben,
édes sóhaj az éjben:
mindig így ringass engem!
- De vágyaim még
csak titkok a szélben.

Arcod perzseli arcom,
s egy szellő frissíti fel.
Olykor elfúló hangom
olyan könnyen árul el.

Csöndes mosolyod kérés,
és én mindent adnék.
Borzong bennem egy érzés:
tudom, hogy már csak
te vagy elég!
De Titkom néma a szélben...

(Zséda)

Két szem nézésének találkozása...





 














"Két szem nézésének találkozása, két léleknek az érintkezése.
Fárenheit hőmérőjén nincs annyi fok, amennyivel az ilyen érintkezéseket megmérni lehetne. Mi rengeteg a különbség, mikor két összenéző szemben a gyűlölet kén-lángja pokolzik, s amikor két lélek némán megcsókolja egymást. "

(Gárdonyi Géza)

Jöjj...


„Jöjj varázsoddal az én varázsomat megoldani”, mert én azokhoz tudok beszélni, akik szeretnek, s akiket én ismeretlenül is szeretek. Akik nem szeretnek, azokhoz nincs szavam. Fölösleges is lenne minden beszéd, mert ha nem látjuk egymást a szívünkkel, akkor nincs is remény rá, hogy megértsük egymást. Ha én nem vagyok benned, s te nem vagy énbennem, hiába beszélünk, nem értjük egymást.  Ez törvény.
És az is – és ez már a szív lélektana -, hogy látni csakis akkor látunk igazán, ha egymásban a többet, a magasabbat, az eszményit megpillantjuk.
Ha írok, az a szándékom, hogy azok is megértsék, akik ritkán olvasnak manapság. „Ezoterikusnak” lenni könnyű, mert akkor keveseknek beszélünk – de nyitni, átölelni a körön kívül levőket, nehéz. A legnehezebb a mély gondolatot érthetően, a titkot befogadhatóan, a magasztost emberien, és a gondolatilag nehezet egyszerűen kifejezni.
A népszerűségnek tett engedmény pedig soha jóra nem vezetett.
Nincs is szükség rá.
Mert ha szeretlek, meglátom benned azt, akit te is csak ritkán látsz magadban: hozzá beszélek, és ő megért engem. Még akkor is, ha a világ legmélyebb dolgáról van szó. És ez fordítva is igaz: ha szeretsz, olyan titkokat tudsz kihozni belőlem, melyekről én magam sem tudtam.”


/ Müller Péter: Szeretetkönyv /

Ha a közeledben van...


Ha közeledben van akit szeretsz, mintha melegebb lenne, mintha mindig sütne a Nap. A tárgyak mosolyogni kezdenek, a szoba ismerősebb lesz, az illatok kellemesebbek lesznek ha a közeledben van aki kedves neked. Az az összetéveszthetetlen jelenlét-érzés amikor az egykor idegen ismerőssé válik, amikor a jelenléte elvarázsolja a környezetedet - a szeretet biztos jele. Nem kell mindig a testi közellét. Minél valódibb a szeretet, annál távolabbra hat térben és időben. Ha rád gondolok és szeretlek, megjelenhet lelkedben az üzenetem. A város másik pontján is. Néha a Föld másik oldalán is. Veled történt már ilyen, hogy térben és időben elhatárolva egy távoli lélek jelen volt az életedben, néha több szeretetet közvetítve mint a közeledben lévők ? Megmagyarázhatatlan, mégis van ilyen :)

Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk...


Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk. Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közelálló. Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni. A szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség, nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadság jegyében áll. Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, kit ne szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahova akaratunk fölér - ez a lelkünknek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe. A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar. Úgy hívják: szabadság. Nincs benne kell és muszáj és az enyém és a tiéd. Nincs benne színjáték. Nincs hazugság. Nincs idő sem - mert ahogy egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem - s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem. Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét...

(Müller Péter )

Láthatatlanul...

                                                                                      
 Ha láthatatlan lennék
belopóznék mosolyodba,
és ott bujkálnék
minden egyes könnycseppedben.
Lenge hálót vonnék
testemmel testedre,
Beleszőném bőrödbe
az örök szenvedélyt.
Szórnám szerteszét,
majd összegyűjteném
ajkadról a tiszta szavakat.
Örök tekintetedben fürdetném
meztelen arcomat,
ujjaim hegyére rajzolnám
hajad illatát.
Egy apró villanást
küldenék
a végtelenen át.
Szerelmem őrizne
láthatatlanul.

2012. február 19., vasárnap

Lara Fabian-Adagio

A szájak találkozása...























A szájak találkozása a legtökéletesebb, legistenibb érzés, mely az embernek megadatott, a boldogság utolsó, végső határa. Csók közben, csakis a csók közben érezzük úgy néha, hogy megvalósul a lehetetlen, amit kergetünk, egyesül a két lélek, összeforr a két alélt szív.          

(Guy de Maupassant)

Az első csók...


















Ezerszer elképzeltem. Ahogy majd megpillantalak. Ahogy majd rám nézel. Ahogy a kezed az enyémért nyúl. Mosolyogsz, és én még nem merek hinni. Még nem merek nevetni.
Kézen fogsz és becsukod az ajtót magad mögött. A falhoz támaszkodom, a lábaim már nem tartanak meg. Remegve várom, hogy mondj valamit, akármit, bármit...
Némán nézel, a szemed az enyémet faggatja. Közelebb lépsz, a szívem majd kiugrik a helyéből. Érzem az illatod, a forróságod.

Nem tudom, melyikünk izgatottabb, melyikünk vágyja jobban a másikat. Annyi átbeszélgetett éjszaka, annyi elképzelt, megálmodott, elmesélt együttlét után most végre itt vagy. Néhány pillanat fut át az agyamon, hogy milyennek képzeltem a csókod, de nem tudok gondolkozni, elveszed az eszem, elveszek a tekintetedben.
Engem nézel, szememet bűvölöd, keresed benne a zölden szikrázó lángokat, a lobogást, és amikor felfedezed, tovább rebben a tekinteted, arcomat, orromat, számat figyeled. Elmerülök sötét íriszedben, szemed elsötétül, ahogy pupillád tágul, számat nézed, gondolatban már előrébb jársz.

Lassan, centiről centire hajolsz hozzám egyre közelebb, fejem a falhoz támasztom, egész testemen apró remegések futnak át. Egyik kezedben a kezem, a másik lassan a derekamra csúszik, érintésed megdermeszt.
A szememet nézed, kiolvasod a vágyam, a szenvedélyem. Nem akarsz megijeszteni, sem lerohanni, értem viaskodsz - magaddal.
Már érzem a leheleted, az ajkaim maguktól nyílnak, a szemed még nem engedi a tekintetem. A szívem a torkomban dobog, nincs elég levegő, nem is lélegzem, megszűnt minden, csak Téged látlak.

Lehunyom a szemem, ahogy szád finoman, alig érintve simul az ajkaimra. Óvatos vagy, csókod tapogatózó, bátortalan, várod a válaszom, várod, hogy akarjam én is.
Megfeszülök a vágytól, szám válaszol a Tiédnek, testem hozzád simul, nyelvem moccan, és nyomban rátalál a Tiédre. Lassan, élvezettel csókolsz, számat ízleled, nyelved a nyelvemet simítja, ajkad mézédes, elmerülsz bennem, számba sóhajtod a vágyad, a várakozás semmivé válik, már csak múlt...

Karjaim érted nyúlnak, magadhoz húzol, csókunk egyre hevesebb, feltör a sok elfojtott félelem, már nincsenek titkok, végre érinthetlek, végre láthatlak, végre érezhetlek...
Halkan nyögöd számba az elmúlt hetek várakozását, ismeretlenül is ismerős, ahogy érzed a vágyam, érzed, hogy akarlak, kívánlak, örülök Neked.
Percekig csókolsz a falnál állva, nem érintesz máshol, tenyered a hátamat simítja, ujjaink összefonódnak, szánk eggyé válik, az ízed az enyémmel keveredik, nem hallok mást, mint a dübörgő szívverésem...

Nehezen, de lassítasz a szenvedélyen, nem akarsz semmit elkapkodni, már tudod, érzed, hogy vágyam éppoly erős, mint a Tiéd. Nyelved végigsiklik ajkaimon, fogaimon, majd egy pillanatra elhúzódsz, hogy felnyitva szemed az enyémbe pillanthass. Talán látod benne az álmokat, talán látod benne az összes mesét, talán látod a ki nem mondott félelmeket, és a sosem hallott-látott csodát is. Látod az érzéseimet, és én viszontlátom őket a Te szemedben.
Mosolyogsz...

Őze Mónika:Érzés...
















Valamiféle könnyed és bizsergető lebegés jár át, ami mélyről fakad, és szétárad, te pedig képtelen vagy visszafogni, és nem is akarod...
Ragyogsz, érzed, olyan mélyről jön, s mosoly ül ki arcodra, nem, nem az a fajta minden rendben van ? mosoly... ez más...
Két percnyi emlék, két levegővételnyi idő között, amíg csukott szemmel bámullak...
Remeg a hangod, minden egyes porcikád zizeg, lélegzik, lüktet, él... S te kapaszkodsz az érzésbe, az érzés pedig átkarol, árad belőled, s te nem, nem akarsz lezuhanni, érezni akarod ezt mindvégig...
Ameddig még lüktet benned az élet...
Szemeimmel érintem a lelked...
Ha számítana egyáltalán más, mint azok az átkozott, gyötrelmes pillanatok, amikben az álmaim nem valósulnak meg... és mégis boldog vagyok...
Sosem feledni... S néha gyötrődni... Néha pedig csak élni... átélni... megélni...
Veled vagy nélküled... mit számít? A lényeg, hogy Tőled...

Salamon Éva:Távoli fény























Valahol messze a végtelenben,
egy csillag ragyog fenn az égen.
Fénye rám vetődik, s hívogat engem
lelkemben felmerül egy gondolat,
hiányzol nekem.

Valahol messze a végtelenben, álmaimban látlak téged,
az álom kék fellegében, mikor alszanak a fények
látom mosolyod, érzem ölelő két karod,
oly szép ott a napsütés,
mikor ott vagy velem, te messzi fény.

2012. február 17., péntek

Táncolnék veled...



















Táncolnék veled, zene sem kellene hozzá; néznélek s nem ügyelnék arra, hogy te vagy más meg ne lássa; ölelnélek, miként álmomban oly ösztönösen s gondolattalanul, mint még senkit, soha, s ezért félek tőled. Tőled félek.

(Vavyan Fable)