2012. december 31., hétfő

Boldog új évet, emberek!



Te Új Világ, jóra törekvő,
bár te lennél az a rég várt,
békét hozó, csodás esztendő,
mely az Idők méhében érik
talán már évmilliók óta...
s most a mi Századunk tüzében,
most válik nagy... igaz valóra...
Boldog új évet, emberek!
 


(Várnai Zseni)


Szilveszter...


Álljunk meg, és emlékezzünk a mögöttünk álló évre! Emlékezzünk a sikereinkre és a kudarcainkra, a megszegett és betartott ígéreteinkre. Arra, amikor a legjobb kalandokban volt részünk, és amikor bezárkóztunk, hogy elkerüljük a csalódásokat. Valójában erről szól a Szilveszter. Kapunk még egy esélyt, hogy megbocsássunk, hogy jobbak legyünk, többet adjunk, többet szeressünk, éljünk. Ne töprengjünk azon, mi lett volna ha, örüljünk annak, ami jönni fog. Fogadjuk meg, hogy jobban odafigyelünk egymásra, jót adjunk, és nem csak ma éjjel, hanem egész évben.

A boldogságról



A boldogságról


A boldogság bennünk van, mindig, minden pillanatban. Nem függ senkitől, sem helytől, sem helyzettől, csak tőlünk és attól, hogy képesek vagyunk-e magunkba tekinteni, hogy rátaláljunk. Nagy megkönnyebbülés és nagy teher is egyszerre ennek a felelőssége, hiszen ha a boldogságot nem kell kívülről várni, bármikor szabaddá vagy fogollyá tehetjük önmagunkat döntésünk szerint.

Fontos tudnunk, hogy kizárólag a saját gondolataink tesznek boldogtalanná minket, illetve annak a fájdalma, hogy képtelenek vagyunk az életünkben jelen lévő aktuális helyzetet másképp megélni. Mivel el vagyunk keseredve, nem látunk kiutat a számunkra elviselhetetlen állapotból s bele sem gondolunk abba, hogy valaki más, ugyanebben a helyzetben egészen másképp cselekedne, másképp reagálna az eseményekre mint mi, esetleg jól érezné magát és még az is lehet, hogy nálunk jóval szerényebb adottságokkal és lehetőségekkel rendelkezik az illető.

A boldogságot mindig csak a boldogtalansághoz képest nevezzük boldogtalanságnak. Az, hogy épp boldogok vagyunk-e vagy sem, csupán attól az elképzelésünktől függ, hogy mi a saját kis világunkban mit nevezünk boldogságnak. Saját elképzelésünk az egyetlen viszonyítási pontunk a boldogságunkhoz.

Az esetleges boldogtalanságunk másik oka, hogy mi magunk határozottan elképzeljük, hogy milyen a boldogság és mi tesz minket boldoggá. Tetszik vagy sem, a saját boldogság képünk taszít minket boldogtalanságba, ahogy feltételeket szabunk annak, hogy mikor leszünk boldogok. Azt hiszem sokan tapasztaltuk már, hogy a boldogság nagyon ritkán érkezik abban a formában, ahogy elképzeljük. Vágyunk valamire, elképzeljük, hogy mennyire boldogok leszünk ha megkapjuk s az esetek döntő részében csalódottan állapítjuk meg, hogy bár a vágyunk valóra vált, nem lettünk boldogok, mégis inkább valami másra vágyunk. Azt kell, hogy mondjam többnyire fogalmunk sincs arról, hogy mi tenne minket tényleg boldoggá, s teljesen haszontalanul az összes energiánkat arra áldozzuk, hogy azon aggódunk, vajon valóra válik-e az álmunk, amitől a boldogságot reméljük.

Mindig van választási lehetőségünk! Mindig választhatjuk a boldogságot! Ha el tudjuk engedni a boldogsághoz fűződő elképzeléseinket, s nem akarunk meggyőzni senkit az igazunkról, főleg magunkat nem, kitárulhat előttünk a világ. Ha nem a boldogtalanságunk megerősítéséhez keresünk forrásokat a világban, hanem meghallgatjuk azokat, akik boldogok és jól boldogulnak az életben, a lehetőségek színes tárházában találjuk magunkat. S hogy ez miért nem könnyű? Mert a szokásaink rabjai vagyunk, s olyan megszállottan hiszünk önmagunk igazában, úgy ragaszkodunk hozzá, mintha tényleg nem létezne más megoldás számunkra. Nagyon nehéz változtatni szokásainkon, s a boldogságot a szokásunkká tenni, de ha sikerül aztán már nem veheti el tőlünk senki.


 

(Írta: Agatha Seymour)
 

2012. december 30., vasárnap

Márai Sándor: Ajándék


Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

Mások boldogságáért...


Mások boldogságáért nem mi vagyunk a felelősek. Az életben a mi feladatunk az, hogy hűek legyünk önmagunkhoz, minél több tapasztalatra tegyünk szert, és úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának.  

(Andrew Matthews)

...emberi szükségszerűségek...


Függőségek nem azáltal jönnek létre, hogy levegőre van szükségünk a légzéshez, vízre az iváshoz, gyengédségre a lelki békéhez stb. Ezek nem függőségek, hanem emberi szükségszerűségek. Ám amint elképzeléseket gyártunk arról, hogy hogyan, ki vagy mi elégítse ki ezeket a szükségleteket, egy "stratégiával" élünk ahelyett, hogy átélnénk azt a csodát, hogy az élet maga gondoskodik szükségleteink kielégítéséről, ha készek vagyunk érezni, megnevezni és felvállalni őket.

(Kurt Teperwein)

Lelkünk mélye...


Azok az ember legfontosabb tapasztalatai, amelyek elviszik a végső határig. Csak ezekből tanulunk, mert ezekhez minden bátorságunkra szükségünk van. Ha egy gazda megalázza a cselédjét, vagy egy férfi megalázza a feleségét, az nem bátorság, hanem gyávaság, bosszú az életért. Ezek az emberek soha nem mertek a lelkük mélyére nézni, soha nem kérdezték, honnan származik a vágy a vadság felszabadítására.
 
(Paulo Coelho)

Ma már érzem, tudom...


Régebben azt hittem, az élet csak úgy lehet tökéletes, ha mindig történik benne valami izgalmas, ha pörög, mint egy végeláthatatlan akciófilm. Ma már érzem, tudom, hogy nem a vihar a fő attrakció, az előtte való csönd pillanatai azok, amiket meg kell tanulni élvezni. Akkor valósulhat ugyanis meg az idilli állapot, amit az emberek egyszerűen csak boldogságnak neveznek. Akkor, ott, a csöndben...
 

(Szurovecz Kitti)

...ami fontos, itt van, velem.


Nem számokban élem az életemet, hanem egyetlen, szüntelenül lüktető folyamatban. Nem évekre oszlik az időm, hanem hullámhegyekre s völgyekre. Egyetlen folyamatos áramlatban élek, nem is nézem a naptárt, csakis azt, ami bennem zajlik, és ezért én nem "visszanézek", ha látni akarom a múltamat, mert ami fontos, itt van, velem.

(Müller Péter)

Túl az életünk felénél...


Túl az életünk felénél...
Azt mondtad egyszer, Kedvesem, " talán most vagyunk túl az életünk felén". Én csak mosolyogtam rajtad, pedig éreztem, hogy igazad lehet.
Megannyi magányos óra, mennyi kétség, fájdalom és elvesztett csata állhatnak mögöttünk, aminek csupán töredéke, amit mutatunk magunkból. Ennek ellenére, vagy éppen ezért más, amit érzek, mint bármikor valaha. Talán az utolsó esélyünk, lehet, hogy nem az egyetlen, de mindig csak kevesebb lesz, hiszen itt járunk, túl az életünk felénél. Bepótolhatók lesznek az eltűnt évek, a gyors röptű idő? Érezni, ahogy múlnak a percek, látszanak rajtunk a változások, és a kezébe tartja a kezem egy férfi, akivel itt találkoztunk, az életünk felénél. Hiányoznak majd a gondtalan tiniévek és a kimerültségig végig táncolt éjszakák? A nyári esték hangos tábortüzei vagy a hajnalig tartó bulik a barátokkal?
Nem, nem hiszem, hogy így lesz. Mennyivel többet ér, itt az életünk felénél az érintés akkor, ha egy hosszú évek kemény munkájától edződött erős kéz gyengéden megsimít. Ha a finom ráncok keretében pihenő szem pár rád mosolyog. Amikor szerelmes bókot súgnak neked, ami lehet számodra most a legkedvesebb, pedig tudod, hogy régen volt igazabb.
Mennyivel többet ér egy néma ölelésbe burkolódzni, benne megpihenni, szíved melengetni a fárasztó napok végén. Ilyenkor kicsit megáll az idő, és visszacsempézhető az ifjúságból egy darab. A másik fele pedig megtölthető azzal a más fajta türelemmel, alázattal, lemondással, amit az életünk feléig magunkkal hozunk.
Az évek szétmorzsolta hiszékenységet megváltja a lelkünket erősítő hit, és mi ilyenkor az életünk felénél megtanulunk köszönetet mormolva újra és újra nekivágni az előttünk álló napoknak. A féltékenységet lecseréljük féltésre, szerető aggódássá csitítva a bennünk szunnyadó érzéseket. Nem a " kölcsön" adott és kapott vezetéknevünk tesz minket egy párrá, hanem a séták kézen fogva a parkban, a családjainkkal töltött közös vacsorák, a kedves sorokat rejtő levelek, az apró figyelmességek, ami olyan természetes, pedig régen nem mindig volt az.
A szerelem, ha rád talál itt, az életünk felénél, akkor megtölthető vele az utunk vissza lévő része múlni nem akaró ifjúsággal, szüntelen lüktetéssel, vibráló várakozással, amit fegyelmezett érzések mögé rejtünk, nem azért, mert szégyelljük, csupán azért, mert itt járunk már, túl az életünk felénél.
Nem fog kelleni feltétlenül közös otthon betonfalakból, tetővel, ajtókkal, ablakokkal, több biztonságot nyújthatnak nekünk az érzéseink. Közös otthon építhető ennyiből is. Szerelemből vont falai biztosan állhatnak majd, távol tartva a kíváncsiskodókat, az idegeneket, a múltunkat. Bizalom ácsolta tető fedheti, megóva minket a keményebb időktől. Ajtaját nem rideg kulcscsomó nyitja majd, hanem becéző szavak, és szobái pedig berendezhetők, megtölthetők lesznek öleléssel, mosollyal, csókkal. Ablakába kiteheted a virágcsokrot, amit a most természetes figyelmesség hoz magával. Ha magadra zárod betonfalakból épített otthonod ajtaját, kinyitható lesz benne egy másiké. Sosem lehetsz így magányos, akkor sem, ha egyedül vagy.
Itt állok az életem felénél, és tanulom melletted a szerelmet. Építjük közös otthonunkat meglévő, valós falainkon belül. Minden együtt töltött pillanatunk egy kis darabka belőle és belőlünk. Átlépted és átléptem a küszöbét. Közösen rendeztük be a szobáit is. Virágot hoztál az ablakba, rózsákat a saját kertedből. Ahogy aláhullnak az éveink alatt emelt gátlások, úgy épülnek fel, rajzolódnak ki lassan falai.
Kell hozzá az a megfoghatatlan, elmondhatatlan, láthatatlan és mégis létező vonzalom. Nem hiányozhat belőle a varázs sem, amit a másik mellett érzel, és ami hozzá viszi éberen a gondolataid, éjszaka pedig álmaid minduntalan, ha távol van tőled. Ott van benne a megkülönböztetett figyelem és gyengédség, ami csak Neki szól. Otthonunk, érzem, hogy percről percre épül, mint karjaid édes ölelése, úgy vesz körül.
Az utunk vissza lévő részét megtölthetjük múlni nem akaró ifjúsággal, szüntelen lüktetéssel, vibráló várakozással, amit fegyelmezett érzéseink mögé is rejthetnék, most még sem teszem. Ebbe a levélbe csomagolom és elküldöm Neked, mert szeretném, ha tudnád, talán már túl az életünk felénél boldog vagyok Veled, Kedvesem!
 

(Reizer Ibolya)

2012. december 29., szombat

Erdős Olga - Néha úgy hiszem

                                                                                


Erdős Olga - Néha úgy hiszem


Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni. 


Erdős Olga: Láthatatlan kötelék



Erdős Olga:
Láthatatlan kötelék


Űz hozzád, szorít,
nem ereszt.
Üvölteném, de csak
némán ejtem ki
nevedet.


Könnyek
fájdalmas szenvedélye

A ,,majd egyszer"
örök reménye.


Valami szép,
valami kék,
olyan, ami hív:
egy láthatatlan kötelék.


Csatok és kapcsok
nélkül -
lelkem lelkedbe
szédül. 

 

Erdős Olga: Most kellene


Erdős Olga:
Most kellene


 
Most kellene kimutatnom pedig,
kimondani, mert most vagy itt,
most, hogy minden más, mint eddig,
hogy az Egész sok apró darabja
annyi év után végre összeállt.
De lázadok, direkt dacolok (veled),
feszítem a húrt, tesztelem határaid,
hogy vajon meddig terjed a türelem,
s - mert még nem tudom a titkot -
azt is, hogy hol kezdődik
vagy hol ér véget a szerelem.


Erdős Olga: Ha...


Erdős Olga:
Ha...


 
Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt,
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt.

Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek, s beszívom illatod.

Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.

Ha hozzád bújok, veled biztonságban vagyok.

Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
lehetek az, aki vagyok.


Erdős Olga: Ugye elhiszed?



Erdős Olga:
  Ugye elhiszed?
 

Míg ott vagyok az álmaidban,
Míg megpihensz a karjaimban,
Addig baj nem lehet,
Ugye elhiszed?

Míg megnyugtat a szívverésed,
Míg ellenállsz a kísértésnek,
Addig baj nem lehet,
Ugye elhiszed?

Én nem félek, mert biztosan tudom,
Mert rólad szól most is a dalom,
Érzem, baj nem lehet.
De te, vajon elhiszed? 
 
 

Tudod mit ér...



Tudod mit ér, ha két kéz, simulva összeér?
S lágyan öleli egymást, a két csupasz tenyér?
Ha ujjak játszadoznak, simítva szüntelen,
ha lángra gyújtja szíved, az álomnak tűnt jelen.
Incselkedő kis lépés, tétova mozdulat,
csiklandozó mosolygás,-a szív ekként mulat.
A bőr, a kézen érzi, vibrál a tiszta fény,
s az összeolvadásból feléled a remény...
 

(Aranyosi Ervin)

A szeretet, amelyre vágyunk...


A szeretet, amelyre vágyunk, akkor emel fel, ha adjuk, és a szeretet szeretetet gerjeszt, mint a gyertyafény, amely a tükörben megsokszorozódik.
 
(Papp Lajos)
 
 

Kiss Judit Ágnes: Fantázia, fantázia


Kiss Judit Ágnes:
Fantázia, fantázia


 
Ma éjjel úgy kívántalak, ahogy
nem tehetném, hisz nem tudom, milyen
lehet az érintésed (túl azon,
hogy átkarolsz tánc közben). Hát igen,
legjobb szeretőnk a fantázia,
belemerülünk (vagy éppen ő belénk?),
s nem is kell más eszközt használnia
az embernek, hogy jó legyen. Elég
egy mondat, amely ízt vagy illatot,
színt vagy tapintást pontosan idéz,
s az összes élvezet, mit adhatott
agy és test, minden szó mögül kinéz.
(Hogy mért kellenek versek még ide,
ezek után ne kérdje senki se.)


Szilágyi Hajni: Izzó csend fénye

                                                                                 

  Szilágyi Hajni:
 Izzó csend fénye
 

A hajnal halkan kúszik fel az ablakon,
harmatgyöngyök gurulnak szét az avaron,
szél pengeti húrjait a reszkető fényben,
izzó csendfények zuhannak lefele az égen.
Odakint szél süvít, bent máglya lángol,
vágyunk egyre hevesebb tangót táncol,
szédítő vihart teremtesz forró testem köré,
zihálva sikít fel ajkamról a vad szenvedély,
majd rám hajolva kezeddel csitítasz, remegve
súgod…szeress…szeress még ... ne engedj el,
hisz szemed fényében saját vágyam látom,
leheletedbe burkolózom, bizseregve érted fázom.
Érzem betakar viharod és táncoló lángod,
kérlek, repíts fel még magasabbra!….kiáltom,
hol a gyönyör cseppjei arcomon csillannak,
ébren, alva, súgva, kiáltva, csak téged akarlak.
Tombolj, ne kímélj, járd velem e buja táncot,
a mámor sejtelmes fényébe lassú köröket rajzolj,
s mikor mellénk simul a hajnal osonó árnya,
testem megpihen rajtad, mint fáradt lepke szárnya.
Lehunyt pilláim mögött most sóhajod simogat,
így veszel el lélegzetemben, csendben, boldogan,
s a bíbor ég tovább hasad, a pirkadat ölelő karjában,
 
add a kezed, koppan a csend álmaink ablakában.

 

Szilágyi Hajni: Rajzolj körbe




 


 



















Szilágyi Hajni:
Rajzolj körbe
 
Szeress …
de úgy szeress most,
ahogy nem szeretett még senki más.
Szeress önzőn, álmaidban és azokon túl,
ahol már az idő csak egy elhajló fénypont,
és a tér oly hatalmassá tágul a képzeletben,
hogy minden belém szeretett sóhajod
alkonnyá perzselődik a szétmálló nap körül.
 
Szeress csupasz szerelemmel,
ha mellém fekszik ruhátlan árnyékod,
meztelen testeddel takard be
testem hívó szavát.
Feszülj rám, tépd, szakítsd ki álmaimból
a néma hullámokat, és simítsd ajkamra
a hajnal lobbanó tüzét,
szórd hangtalan körém a hold nyugvó ezüstjét.
Fond hajamba szelíden a csillagok fényét,
fésüld bele illatát a kócos reggeleknek,
de most ints csendet a zuhanó fekete estnek,
szólj a zajra, ne zúgassa a messzi harangokat,
kiálts, üvölts a zord égre, ne kopogjon
hideg esőcseppeket nyíló ablakunkra.
 
Súgd a világnak, forogjon lábujjhegyen
nyitott tenyerében lélegzetünket
Isten arca felé tartva,
míg szemérmes nászunk ring, szétdúlva
eget és földet, poklot és mennyet.
Lopj fény-szirmokat a felhőkön alvó csillagokról,
öltöztesd fel bűntelenné gyónt vétkeim,
karcold az éj fekete tükrére nevem,
betűzd ki hangosan a benned rejlő titkokat,
fejtsd meg a bennem rejtező álmokat.
 
Válladhoz bújó sóhajomba mártsd becéző ujjad,
s rajzolj körbe mezítelenül a világnak,
engedd takarónk alá kúszni
a lágy testű tavaszba vetkőzött árnyakat,
hagyd táncolni felettünk az angyalokat.
Vedd kezedbe szívem súlytalan némaságát
és tedd a tied mellé, hadd szóljon,
verjen, kiabáljon, sírjon, mint egy hegedű,
majd üvöltsön, mint kósza szélbe kapaszkodó
vad futam egy elhagyott zongorán.
 
Ártatlanná szeretkezett szerelmünknek
adj helyet a lángoló csillagvilág peremén,
hasíts rést, engedd belélegeznem az életet.
Legyen oltárod az eléd térdepelő bujaságom
és menedékem ölelő két karod.
Zuhanj velem, csókjainkkal,
fürössz meg örvénylő lavinák kékségében,
kéz a kézben kapaszkodva
test a testben összefonódva
fektess le óvatosan
az idő szétnyíló álomvölgyében.
 
Ájulj mellém ebbe a csupasszá satírozott fénybe
szeretve ölembe, ringva ringj a hajnallal.
Puhává ágyaztam köréd csendesedő vágyam,
arcodra csókolom ezt a meghitt csendvilágot.
Aludj kedves, ne mozdulj,
csak érezd hunyt szemmel,
a finoman játszó reggel édes illatát.
Testedben álmos szíved mellett
helyet kutat magzatszívem,
megrepedt burkában visszhangzik a szó…
szeress, szeress, szeress …
úgy, ahogy nem szeretett még senki más.


Szilágyi Hajni: Egy vers a szerelemről



Szilágyi Hajni:
Egy vers a szerelemről
 
 
Merre visz majd a lábad,
ha már árnyékod sem leszek.
Hova bújnak majd az álmok,
ha a kettészakadt film
már csak némán pereg.

Most minden lassított felvétel,
a szó, a mozdulat, a szerelem…
 
…ott állsz az ablak előtt,
gondolataimmal játszol,
szemembe rejtezve,
meztelen ujjaid pihennek vállamon.
Homlokom mögé bújsz,
figyeled a világgal lélegző sóhajom.
Hajnal illatú nyugalom,
reggelt csalogató fényzuhogásban
testünk mozdulatlan.
Szótlan együttnézés a tájra csorgó napba
fénye lassan felülírja a fényeket,
délibábot rajzol a szerelem.
Mondanád, de most minden hang
a szívedben rekedt vallomás.
Álmaid hajtogatod álmaimra,
a rohanó idő a jelent testünkre tetoválja.
 
Félreírt szavak a papírlapon,
egy leírt vers, sorköz, sóhaj…
szünet… végállomás…
 
Halkan dúdol a csönd,
fátylat bont a reggel,
talán egyszer vége lesz,
de addig is játssz nekem tüzet.
Szeress rongyban,
szeress koldulva.
Légy hang némuló számon,
s leszek szüzed reggelből estébe vetkőzve,
tejfehér meztelenségemben táncolva.
Mert kellenek ezek az érzések,
a fentek és lentek, zajok, csendek,
közelségek és távolságok.
Kellenek a felhőkbe búvó hegyeket
ásító mély szakadékok,
s felettük, alattuk a híd, az az egyetlen,
mi téged hozzám, s engem hozzád vezet,
és nincsenek a hajnali visszautazások,
csak egymásba szeretett
esték, reggelek.
 
Kezed bontogatja testemről
a szerelem édes szirmait.
Imbolygó ölelések vetetlen ágyon,
a pillanat lassan lefejti a ruhát a csendről,
szétfeslett álmokon feküdve
megváltásra vár.
Ölelj még, tapadj hozzám, fogj szorosan.
Most jó, így, ahogy vagyunk,
hanyatt fekve, alánk gyűrt álmainkkal.
Kék a nyár, gömbölyű a nap.
Széttárt karokkal válunk eggyé,
minden megszűnik körülöttünk,
egymásban hullámzunk a szív ritmusára.
...csak egy pókfonál leng felettünk,
lusta tánccal ég és föld között,
fényév távolságra
csupasszá vetkőzött lelkeinktől.
 

2012. december 28., péntek

Grigo Zoltán: Messze vagy


Grigo Zoltán: 
Messze vagy
 

Egyedül fekszem az ágyamban,
Hosszúak ezek az éjszakák,
Néma csend van a szobámban,
Csak a pók szövi fonalát.

Most tőlem olyan messze vagy,
Elválaszt minket száz határ,
Nélküled telnek a nappalok,
Sírnak utánad az éjszakák.

De behunyt szemem simogat,
És gondolatom úgy fon át,
Gyengéden, de mégis erősen,
Ahogy kéreg öleli a fát.

Ha ébred a reggel várok rád,
Tudom nemsokára itt leszel,
És szívemmel majd betakarlak,
Ahogy földeket a hólepel.


Grigo Zoltán: Várlak


Grigo Zoltán: 
Várlak


Az ajtóban foglak várni,
Úgy gyere hozzám, ahogy vagy,
Hozd el a szívedet, a lelkedet,
Hagyj ott mindent, ami nem te vagy.

Ha itt leszel, sírok neked,
Némán hulló tiszta könnyeket,
Lemosom rólad a bánatot,
A magány szántotta éveket.

Helyette arcodra simítom,
A fűszálon rezgő harmatot,
Hajnalt lehelek homlokodra,
Lecsókolom rólad a tegnapot.

Fonok hajadba napsugarat,
Szemeidre fénylő csillagot,
És lágy hangú melódiákat,
Hozok neked az ajkamon.

Elringatlak téged szelíden,
Ahogy tó vize a csónakot,
Itt alszol majd a szívemen,
Hisz a párnád is én vagyok.

 

Grigo Zoltán: Esténként...


Grigo Zoltán: 
Esténként...

 

Esténként amikor felkutat sóhajod,
szemérmedet koptasd le magadról állig,
olyan meztelen kell, hogy legyél mint a Hold,
hogy szerethesselek lábujjtól hajszálig.

Szirmaid ha fátyolként lehulltak rólad,
addig ölel majd szemem, a szám, a kezem,
amíg karomban már csak reszkető csont vagy,
feszülő bőr, illat és száguldó erek,
csak egy mozdulat mely a végtelenben jár,
maga mögött hagyva mindent lent a földön,
légy kígyóként tekergő szemérmetlen vágy,
új életet magába fogadó ösztön.

Úgy olvadj meg bennem mint érc a kohóban,
lobogó tüzemmel én elemésztelek,
elégetlek és amikor már csak por vagy,
a Hold fényénél újra megteremtelek.



Grigo Zoltán: Élsz bennem


Grigo Zoltán: 
Élsz bennem

Itt élsz bennem már nagyon régen,
amióta utamat futom,
őrizlek téged lent a mélyben,
hogy mikor jöttél már nem tudom.

Csak azt tudom, olyan vagy nekem
mintha örökké lettél volna,
azóta a szálló éveket,
nem méri szívemben az óra.

Tartasz engem, és én tartalak,
átfonjuk egymást mint kötelek,
viharban meghajló fák alatt
búvó, láthatatlan gyökerek.

Itt vagy az elmémben, véremben,
az elmúlt, és eljövő napban,
úgy élsz bennem és lélegzel,
ahogy a tégla a falban.

Olyan vagy mint fénylő csillagok,
a szemedben ragyog a világ,
szívemre minden nap úgy hajolsz,
mint templom csendjére az imák.


Szilágyi Hajni: Maradék idő



 

 

 

 

 

 

 

Szilágyi Hajni:
Maradék idő


 
Hogy miért szeretsz engem,
és miért találtál rám,
honnan indultál, és meddig maradsz,
napok, hetek, hónapok, évek…
nem nézek vissza, túl mély a távolság.
Tán egyszer megsúgják az álom- Istenek,
hogy miért te, és miért én lettünk
a mindörökké mi,
a kéz a kézben szeretők,

az együtt-, egymásba-, szerelembe-lélegzők.
 
Tegnap még a versek hangja
harapott szelíden ajkunkba,
feledni akartuk az álmainkat karcoló
csókok véres ízét.
A kiejtett hazug szavak keresztként
vésődtek homlokunkra,
ínakat tépett, csontokat tört a hiány,
szemünk mögé, árkok mélyébe sírtuk
egykor volt önmagunkat.
Az alkony puhaságába nyúltál értem,
sóhajaink az egeken túlra,
egy elhajított kavicsálomba hullottak.
Maradék időnket tengerre fektették az Istenek,
széllel játszva, hullámokhoz simulva,
szótlan széttártuk kezeinket.
A fényt kerestük, kapaszkodót,
a kérdést és a választ,
egy némán zuhanó csillagot.
 
Ma a szerelem a falra rajzolja
árnyékunkat valóságként,
ahogy az est illatunkat szobánkba zárja,
résnyire nyíló ablakunkra lehelem neved,
sziluetted fénye táncol a szememben,
ujjaimmal játszok szádon,
megrajzollak a jövőnek
a ránk hajló horizontra vésem a hidat,
hozzád indulok…
Veled.
 
Életed újra és újra életemhez kanyarog,
csönded vagyok lelked szigetén,
szívedbe gömbölyödve zajongok,
ki és betakargatom átutazott álmaink.
Véred egyre hangosabban zubog,
szíved lüktetése világom öblében pihen,
árnyékomhoz fekszel, vágyam érinted,
szétáradsz bennem estéből reggelre,
majd elcsendesülsz fáradtan
a szanaszét hagyott sóhajokban.
Álmunk szemünkre csukódik,
csattan az est guillotine hangja,
ma könnytelen feloldozás van,
ma alszanak az Istenek,
ma nincs bűnös,
ma nem lehet áldozat.
 
Holnapra levetkőzöm benned,
hogy könnyű legyen az újabb átutazás,
átölel minket ez az ismeretlen szédülés
testünkre indaként fonódik
az örökké tartó szárnyalás.
Pedig félünk… hisz tudjuk…
nem hosszú életűek a törtszárnyú lepkék,
de addig is tarts magadban,
mintha ki és belélegeznél.
Szorítsd arcom arcodhoz, s vigyázz rám,
úgy ahogy kezem fogtad
az októberi szélben, és súgtad
az égi oltár elé térdepelve…
mindörökké veled holtodiglan-holtomiglan.
Csupasz vagyok, nézd …
szememben kattog az idő,
szívem, szerető burkod nélkül,
csak egy magányos dermedt vérfolyó…
 
…gyere, áradj velem…
... sodródjunk tovább időtlen világunkba…


Szilágyi Hajni: Olvadáspont


Szilágyi Hajni:
Olvadáspont
  
 Befejezetlenül hagyott tegnap a világ.
Idegen szavakból
hamis fényt hajlított szívemre egy kéz,
nálam maradt a hazug hiány,
konokul üvöltött arcomba a szél.
Széttört éjtükör roppant a lábam alatt
szilánkjain a hold fénye csorgott
tenyeremre fagyott a hajnal,
szétfeslett szárnyak hulltak
a szaggató ürességbe.
Érted indultam az érintetlen csendbe,
s temettem magam hó alá, föld mélyébe,
hogy álmaidban szülessek újra…

álmokon innen és túl…
Mindig várlak. Ma, tegnap, holnap.
Nem számolom a kattogó idő monoton zaját.
Órák, napok, hetek, évek.
Érkezem, érkezel, nincs lent, nincs fent,
csak te, csak én.
Fáklyaként lobban testemen a lemenő nap,
kezeiddel érinted
bordáim alá vermelt szívverésem,
lázban égő vágyam, szemedben látom.
Már nem fájnak a lángok.
Kifeszített húrokon zizeg a csönd,
mezítelen sóhajokat szaggat sóhajod,
együtt zuhanunk a máglyafényű hold
hullámzó ölébe.
Széttárod csendem,
csupasszá öltözöm vetkőzött álmainkban.
Feszülő bőröm alá rejtőzöl,
foglyod vagyok, foglyommá teszlek,
most nem mehetsz,
most minden tiszta, minden szép,
mezítelen gondolatok fekszenek körénk.
Hangod hangomhoz simul,
nem kell a szó, nem kell kapaszkodó,
lebegő buborékokba lélegezzük magunkat.
Jó ez a zuhanás, hozzád gömbölyödés.
Veled vagyok. Érted szabadon.
Hidegek már ezek a téli esték,
magányos fákra tekereg kinn a vénidő,
benn mozdulatlan a pillanat,
szétdobált vágyaink az ágyon pihennek.
Festett csendéletünk nyújtózik a falakra,
kitakargatsz, hogy ölemben
álmodd a szelíd hangú hajnalt.
Fülemben zsongsz.
Gyönyör vagy.
Isten. Csoda. Ezernyári pillanat.
Vibrálsz, lüktetsz,
helyettem lélegzel,
fényt keresel, eget, földet,
s hozol napot, holdat,
csillagokat festesz,
hogy velem őrizd a lángot,
amit Isten rád hagyott egykor.
A csend néha felhasítja a néma időt,
lassú tánccal közeledik a zajongó fény,
körénk domborodik a sötétség.
Még nem mehetsz.
Most minden tiszta, minden szép.
Szívem zuhogó csendjére
keresztet karcol egy kéz,
felettem tűnő messzeségben
a fehérarcú nap szaggatja az eget.

álmokon innen és túl…
Széttárt karjaimmal
lobogó tűzben állok,
hajnali lángban égnek az álmok.
Magamra húzom némaságom.
Olvad a reggel. Lehunyom szemem.
Fülemben zsongsz újra és újra.
Gyönyör vagy. Isten. Csoda.
De mondd, jössz-e holnap
a befejezetlenül hagyott pillanatba
maradsz-e lélegzetem,
érintés,
szó,
szerelem.


2012. december 27., csütörtök

Grigo Zoltán: Már érzem


Grigo Zoltán: 
Már érzem
 

Már érzem bőröd bársonyát,
ma este nem gyújtok mécsest,
szememben még lobog a láng,
szemedben égnek a fények,
magamba szívom illatod,
érzem ízedet nyelvemen,
hajam borzolja sóhajod,
vállamon kicsit megpihen,
tenyerembe feszül tested,
ívben meghajlik mint a nád,
húrokat penget a kezem,
érzékeinknek dallamát,
lángot lehelünk egymásra,
vadul száguldó szeleket,
korbácsolunk vitorlákat,
fonódunk mint a kötelek,
száguld ereinkben a vér,
szerelmet markol tenyerünk,
amikor szívünk összeér,

végtelen időt ölelünk.


Szilágyi Hajnalka: Álmodó idő


Szilágyi Hajnalka:
 Álmodó idő
 
 
 Hajamba fonod az úszó felhők
hullámaiból kimarkolt végtelen csendet.
A suttogó alkony szelíd fényéből lopva,
vadmálna ízt csókolsz számra,
te kóstolgatod leheletfinoman,
én ízlelgetem e ringó varázst.
Tested testemre formált ölelő kéz,
szavak nélkül keresi az ősi rejteket,
nem engedsz…
nem engedlek…
párnába fulladnak a halk sóhajok,
feszülő szerelmed ölembe csitítod,
vállad mélyébe álmodat pihenem.
 
és álmodunk…
csillagok záporába kapaszkodva,
velünk kering az éjbe fészkelt
hold ezüst fénye.
A hajnali lombok egymásra hajolnak,
tócsákba rezzennek a harmatcseppek.
Levegő örvénybe fúródik az álmodó idő,
ujjaiddal kapaszkodsz a puha zuhanásba,
ne ijedj meg,
még itt vagyok…
a reggel fénylő retinája mögé bújva
holtodiglan,
ártatlan vétked maradok.

 

Szilágyi Hajnalka: Lélegzet


Szilágyi Hajnalka:
Lélegzet
 

Kapcsold le a csillagokat, kezeiddel simogasd végig a testem köré nyújtózkodó meztelen éjszaka árnyékát. Érezd, ahogy lassú mozdulattal előhívom szívem sötétkamrájából a holnapba szeretkezett álmaink fényben forgó sziluett táncát. Pihenj meg lelkembe fáradt lelkeddel, fészkelj illatomba, érintésembe. Bújj hajam közé, szeress úgy, ahogy még nem szerettél. Látod, ránk hajlik az estfény, nem enged, szelíden szorít a pillanat. Most jó ez a bilincsre vert sóhaj. Arcom kezed közé temetem, füledbe suttogok. Akarlak. Vágylak. Ujjaiddal utat rajzolsz, lágy ívű hajlatok köré átjárót, lentek és fentek közé édes hullámokat, száddal finom tavaszi szélzúgást játszol. Velem zuhansz oda, ahol éppen álmodom. Felemelsz, elrejtesz, simogatásoddal betakarsz, lüktető hangokká bomlik csendünk. Bőröd alá költözöm, csupasz szíved alatt ringnak a szavak, hallgatlak, tanullak, míg a szemérmetlen est árnyékunkra olvad.
 
Belélegzel, kilélegezlek…
 
Öledbe fészkelem magam. Ártatlan bűnöddé vetkőztetsz, és én, feloldozlak minden sóhajomban. Megbocsátható vétkem vagy, míg térdre nem ereszkedik a kócos hajnal horizontján a buja nap. Akarsz. Vágysz. Ajkad ajkamra tapad, szemem szemed mögé lát, végtelen út, vakító fénysugár. Felfedezel, megforgatsz, megfordulsz. Tíz körmöd tépi húsomat édes fájdalomTested testemre fonódik, nem engedsz. Sajdul a szó, szűkül a tér, fogy a levegő. Gyönyörbe hajszolod vérem, szomjazol, éhesen elmerülsz bennem. Nincs kapaszkodó, eggyé válva szerelmesedünk a csillagokig. Forog a világ, zuhan az ég, az idő végtelenné csendesül. Még zihál bennünk a gondolat, de már nincsenek titkaink, levetkezett minden érintés, minden hang. Arcunkra kúszik az álmosodó fény, lélek-mély képzeletem ülj körém, adj levegőt, még. Ne szólj, csak a csönded hozd el holnap is.
 
Belélegezlek, kilélegzel…

 

Szilágyi Hajnalka: Megőrizlek magamnak


Szilágyi Hajnalka:
 
Megőrizlek magamnak
 

Éji szirének hívogató dalára,
táncolva süllyednek el,
az estben megfáradt csillagok.
Hajnalcsíkokat hasít a bíborég,
réseket feszít a zajtalan világra,
a fény némán ömlik arcunkra,
levetkőzik a csend bennünk,
s ruhátlan kúszik szét körülöttünk…

…csak az ujjam érint testeden…

Ebben a halk forgású nászban,
álmaim illata válladon lélegzik,
szorító akaratom nem enged mellőled.
Hisz’ én játszani vágyom veled még
mezítelen boldogölelést,
széppé olvadó eggyé tartozást.
Ismerni akarom minden rejtett titkodat,
hallani a bennakadó sóhajok
felszakadó, majd halkuló lüktetését…

…ahogy ujjam érint lassan testeden…

Lélegzetedhez csitulva gömbölyödöm,
s apró lángokat simogatok ki bőrödből,
szelíd rezgésekkel szemed vezeti kezem,
és a szenvedélyek ringató lélektáncában,
a szűzfehér arccal ébredő mában
megpihenve virrasztok érted.
Íriszem rejtett mélyébe bújtatlak,
hogy megőrizzelek magamnak …

… hangnak, csendnek, fénynek,
a most, és mindörökkének...



Szilágyi Hajnalka: Napjaink


Szilágyi Hajnalka:
 
Napjaink

 
Jutunk-e lentebb,
leszünk-e fentebb,
ma még nem tudhatjuk.
Imbolygunk a valami peremén,
kapaszkodunk a semmibe,
csak hogy fent maradhassunk,
ha bolyongó napunk
reggelre ébredő egünkre ér.
Nem szédít már
a lángoló magasság,
bizton érezlek
ebben a törékeny fényidőben.
Árnyékom vagy, illatom, ízem,
csontom, húsom, bőröm,
szívemben rejtező
két dobbanás közti lélegzetem.

Szemedben nézem a szépet,
a festetlen örökkévalót.
Szavakat formálsz számra,
csendre csendet takarsz,
vigyázol, hogy bennem tarts
minden gyermeki álmodót.
Súlyos ítéletek közt
súlytalan lebegünk
kéz a kézben, láncok nélkül
foglyok vagyunk
kettémetszett világunkban,
szabadok a felhők közé
hajított álmainkban.

Mert te még hiszed,
és én tanullak hinni,
mert te már tudod,
és én tanullak tudni.

A tegnap, hangos zajjal
hullámzott mellettünk,
fuldokolt a remény,
könyörgött a térdeplő hit,
hozzád sodródtam, féltem
a múlt örvényétől, hogy minden
parttalan lesz, s könyörtelen mély.
Te két kezeddel medret vájtál
abban az óceáni kékben,
arcom tükröződött
a kisimított víztükörben.

Láttalak téged. Minket.

Hallottam a holnap csend szavát,
a tegnap roppanó fájdalmát,
a ma bizonytalan kötéltáncát.
De már nem érdekel a csend zaja,
nem fáj az üvöltő némaság.
Már nem akarom tudni
hány nap a világ,
ki szárnyal, és ki zuhan,
ki lesz hajtó, és ki a préda,
ki számol ki, és ki marad bent,
mit terít elénk az ártatlan reggel,
és mit lop el a bűnös éjszaka.

Ma csak táncolni akarok.
Ahogy a te dalod szól.
Ahogy te akarod. Én úgy akarlak.
Szavaid tisztaságára nyújtóznék,
mezítelen, csupasz-szabadon
szeretkeznék vágyaiddal,
éhes vadként felfalnám a hold
árnyéka alatt rejtező tested,
hogy elérve szíved,
kifele dörömböljem
a bennem feszülő őrjöngő csendet.

Ne akard tudni
ki voltam tegnap,
és ki vagyok ma,
remény, esély,
vagy egyszerű szavakból
összefércelt szerelem.
Te talán érted ezeket a dacos
magamba fordulásokat,
látod, én csak ismerkedem
a karcos tükörből
visszanéző idegen arccal.

Ne akarj még indulni,
hisz a felettünk keringőző
fecskehangú tavaszt elriasztanád.
Itthon az otthon. Megágyazott csend.
Kint, bent, lent, fent.
Szorítsd magadhoz gyengeségem,
hisz néha fárad a test a lélek,
halkul a szív, gyengül a lélegzet.

Éld velem a mába szédülő
időtlen szépet,
s hidd, a holnap nem hazug koldus,
csak szeretni jön el étlen-szomjan,
ajtónk előtt toporogva.

S talán mindig így lesz.

Így örök-együtt mindig-szabadon,
hisz oly kevés amink maradt…
ölünkre gömbölyödő álmok,
érintetlen pillanatok, halkuló szavak,
szédítő lebegés mélységek
és magasságok közt,
egy talpalatnyi igaz világ,
ajkunkra záródó csókok,
tenyerünkbe szorított titkaink.
Múlt, jelen, jövő.
Fényhidak. Napfoltok.
Hold arca. Csillagzuhanások.

Vigyázz rájuk, rejtsd két kezed közé
mintha ázott kékmadarat óvnál,
kinek tépett szárnyai a földre hulltak.
Légy igaz, maradj való.
Játsszuk ma, hogy holnap van.
Hajolj rám szerelemben szeretve,
érezd a pillanatnyi lombozódást,
virraszd át velem a reggelt,
össze ne törje egy tolvaj szél
a maradék időnk porcelán arcát.


Szilágyi Hajni : Csak veled...



Szilágyi Hajni :

Csak veled...



Ha mondanád, hogy merre,
miért ez a sok lidérces álom,
fényeket szaggató látomás
a pokol felett dühöngő szélben.
Ha mutatnád az utat
a felhőkig érő hegyre,
hol tiszta fényű dal szól a
bús sziklákat életre keltő ringatásban.
Akkor talán egy pillanatra
megfordulnék, és hinném,
ha széttárom kezeim,
szirmokat bont tenyeremre a világ.
Törtszárnyaimmal egyensúlyozva
a világ felett keringne szétszakadt életem,
lennék sólyom, vadszirtek álmodója.
Talán nem félnék,
a sápadt, holdra üvöltő éjben szállnék,
szemedben élném rajzos álmaim,
megírnálak örök hűségként,
magamra fonnám ruhátlan valód,
körbeutazva őriznélek téged.
Szótlan.
Ahogy anyám őrzött
életnek, álomnak, halálnak
méhe ringató csendjében.

De nem mondod. Nem mutatod.

Félek, a csend
bőröm alá költözött,
csontig feszül bennem a kín,
hiába ordítok, megtorpantam.
Körülöttem a hajnal sírva omlik szét.
Betemetnek a letaposott évek,
osztoznék, de gazdagságom
az úton szétszórt szegénységem.
Már nincs mit ígérnem.
Kérlek, emelj a magasba. Most.
Nyisd ki két kezed,
s engedj szabadnak,
szélnek eresztett gondolatnak,
hogy bármikor visszataláljak,
ha pihenni vágyom, ha hiányod fájom,
melletted lélegezzem ki és be
életem, majd halálom.
A világ peremén létezem,
csillagtalan ég alatt billeg
a hiány az idővel, nincs ami
tartson, minden húz, taszít,
fanyar íz, ködben lélegzők,
lent, fent, már nincs távolság.
Tartsd magadban álmaim,
öleld vissza az embert belém,
a vágyat, a gyönyört. Az életet.

Adj levegőt. Tisztát. Még. Még.

A tél csupasz keze fonja
szívemre töviskoszorúját,
könnyeim válladra pihennek,
tedd arcomra arcod,
akarj hangja lenni írt betűimnek.
Légy kereszt, és én rád feszülök
szögekkel kivert, vérző álmaimmal,
nem szólok, ha fájok, csak
rejtsd el gyönge szívem, teleld át velem
bebábozódva azt a pillanatot...
amikor szemünkben játszott a nap
tüzek égtek, s lángra kapott
a rongyos múlt idő.

Azúrkékbe öltöztesd fel virágtalan lelkem.

Hozd vissza az ellopott nyarakat,
éleszd újjá az őszbe hajló sóhajokat
csiholj tüzet, őrizd a tavasz lángját,
sírd ölembe vissza
a zöldlombú öleléseket.
Látod, én hiába indulok,
mögöttem, tűnő lábnyomok.
Tar fák alatt fázom, minden félig kész
félig telt, halkan sír a sarokban
gömbölyödő gyermekkorom.
Pedig felettem is száz nap ragyog,
de már nem tudom milyen ízű, illatú
a megérkezés. Merre az otthon?
És ki vár haza? S én, kit várok haza?
Kezem reszket, elmaszatolt képzelet,
versben halok, és születek,
de most lélek vesztő ez a csend.
Nem tudlak megírni magamnak,
betűim rajzolatlan kuszaságok
nem talállak, hiába satírozom
szívemre árnyékod.

Lépj ki velem a fényre, akarj örök tavaszt.

Engedj magadhoz, hadd érezzem
kósza fényben lengő illatod,
engedd érintenem szád ízét.
Köréd fekszem, mint hullámok
az elhagyott szikla köré,
minden kék, minden szép,
könnyű lebegés.
Csak mondd utánam
a kimondatlan szelíd törvényt.
Hajtsd a hajnal lágy ölébe álmod,
suttogd számra a szerelmet,
tanulj értem, míg vagyok,
míg el nem halkul a világ zenéje.
A csend úgyis elárul majd minket,
megtagadva kitakarja szökevény szívünk,
hiába bújunk Isten csupasz tenyerébe,
csak összeroppanunk
a rácsokat szétfeszítve.

Hurkot ereszt testünkre
az elhagyott éjszaka,
lelkünk vadként szárnyal
időtlen tereken át.
Érj utol. Szeress.
Sóhajom pengeélen keringőzik
a hollótestű éjjellel.
Szeretlek.
Nem kell a szabadság nélküled,
én csak veled szerethetek szabadon.